LITMIR.BIZ

Скачать книгу

szerelmem – szólt Lilith – hogy meg foglak vigasztalni. Állok szavamnak. Gyere, eloszlatom minden bánatodat, minden bajodat. Látni fogod, a mit férfi-ember nem látott soha. Megmutatom neked a hajamat. Kövess.

* * *

      A teremnek, melybe mint félénk szerelmesek lopóztak be, tűkörből voltak a falai. Jónásnak káprázott a szeme. Megdörzsölte: hátha álmodik?!

      Lilith megállott a terem közepén s intett Jónásnak, hogy maradjon a küszöbnél. A próféta nem gondolt többé semmire. Sokat ivott a szénfekete borból.

      Lilithnek tizenkét gyémánt-tűvel volt felkötve a haja, tizenkét gyémánt-tűvel, arany foglalatban. De a gyémánt fénytelennek, s az arany sárgának, hitványnak tünt fel a Lilith hajához képest. Lilith szőke volt.

      Fölemelte a karjait s ledobta az első tűt a márványkövezetre. Aztán a másodikat, meg a harmadikat. Egy hajfonat lebomlott, s a tükörfalak szokatlan, ismeretlen, csodás fénytől csillantak meg. A próféta szive vadul kezdett ugrálni s Lilith egyre dobálta a silány gyémánttűket. Végre eldobta az utolsó tűt is. Egy széles fénysáv verődött végig a szobán, s Lilithet elboritotta a mesés szőkeség.

      A tükörfalak ragyogtak örömükben. A próféta szeme szikrázott. A mit látott, azt nem jó halandónak látnia: egy erdőt látott napsugárból.

      Leborult a földre, s azt rebegte:

      – Imádlak.

      Akkor éjjel Jónás egyszer se hunyta le a szempilláit. Mikor odakünn derengeni kezdett, egy dalt dörmögött Lilithnek, melyet a tengeren hajóslegényektől tanult.

      V

      Háromszor kelt fel a nap és háromszor nyugodott le. Ezalatt a Jónás szeme nem tudott betelni a megbabonázó, bűvös látománynyal. A negyedik reggelen azonban igy szólt Lilithhez:

      – Boraid tüzesek és gyöngyvirágaid illata elkábitó. De a lángcseppek után keserü íz marad a szájamban s illatszereid émelyitenek. A földi gyökér jobb ízű s a barlang illata üdébb. Palotád rettentő. Gyere velem a remeteségbe; jobb ott. Hagyd itt függő kertedet, drágaságaidat s utálatos bolondjaid hadát. Kövess engem s közelebb vezetlek az Urhoz. Elmegyünk a mocsoktalan forrásokhoz, a hova emberi láb még nem hatolt el, s utközben hirdetni fogjuk: a megtérést vagy Ninive pusztulását.

      Lilith nevetett.

      – Furcsa emberke vagy te, Jónás. Egy kerékkel kevesebb van a te fejedben, mint más emberében; vagy meglehet egygyel több, nem tudom. De lásd, az, a kit te az Urnak hívsz, azt akarta, hogy éljünk; s az élet csak igy szép, a hogy’ én élek. Porfir-fürdővel, kábitó borokkal, rózsa-szekérrel, illatokkal és sok, sok bolonddal. De hidd el, te vagy az én legkedvesebb bolondom, és te is szereted a te kis bolondodat, ugy-e? Csókolj meg s ne beszéljünk erről többet.

      Jónás nem is beszélt a dologról többet, de a hányszor egyedül maradt, mindig ugy bandukolt fel s alá, mintha az orra vére folynék. Koronkint felnézett a faltető festett és faragott lányaira. Azt nézte: vajjon nincs-e odafenn valaki, a ki megcserditene egy kis korbácsot, a mely akasztott emberek bőréből van fonva?!..

      Egy este Lilith aggódva szólt hozzá:

      – Jónás, te nem eszel, nem iszol. Mi bajod van, Jónás?

      Jónás felkelt párnáiról, eldobálta gyűrűit, mintha félne tőlük, és igy felelt:

      – Add vissza rongyaimat, megyek hirdetni a vezeklést. Az Ur parancsol.

      Lilith álmélkodva nézett rá, aztán szomoruan szólt:

      – Bolond vagy te, Jónás!

      Egy kicsit habozott, hogy visszatartsa-e? De aztán odasündörgőzött hozzá, körüldorombolta, s a tündöklő szőkeséggel még egyszer eltakarta a próféta szemét.

      Jónás maradt és lerészegedett. Lilith azt hitte, hogy diadalmaskodott a láthatatlan ellenséggel szemben.

      Hanem reggel, mikor fölébredt, Jónást nem találta többé maga mellett. Felugrott s mezitláb szaladt ki a kamarába, hol az eszelős rongyait tartotta. Egy halom gyűrű, karperecz, saruk, meg egy drága ruha hevert a földön; a rongyoknak lába kelt.

      A próféta megszökött.

* * *

      Az urfiak igen megörültek a dolog ilyetén furdulatának. Mikimóki sietett megbocsátani s Abiron mosolygott, mint a ki már régen tudta, mi fog következni.

      – Elhagyott a szeretőd, Lilith! – gúnyolódott Dáthán.

      Lilith vállat vont és nevetett. Később pedig, vacsora közben, elénekelte nekik a ninivei csapszékek dalát, mely a bolondot csúfolta:

      Jónás, a czethalban csücsülve,

      Igy szólt: Ej huj, jobb volna kinn…

      VI

      A tudós Abiron egy éjszaka nem tudott aludni. Rosszat álmodott s arra riadt fel, hogy a szive lázas sietséggel kopogtat a mellén, mintha ki akarna menekülni onnan belülről.

      Fölkelt és szédelegve az ablakhoz támolygott. Alig birta kinyitni, de végre sikerült a dolog. Aztán kinézett a világba.

      Fekete éjszaka volt. A vak, homályos égen sötét fellegek ültek s Abiron valami kénkő-szagot érzett a levegőben. A dombok felől egyik szélroham a másik után üvöltött be a városba, s közben, a messzeségből, tompa moraj és zúgás hallatszott.

      Abiron meglomhult szempillával bámult ki a sötétbe. A lélekzete elfult, a torka kiszáradt, egész teste szorongott. Egyszerre roppant dördülés hangzott fel a hegyek közül, melyre sürü egymásutánban három-négy szörnyü csattanás ekhózott. Aztán mintha egy megbőszült, óriási vadállat bömbölt volna végig a világon.

      Abiron becsukta az ablakot s visszabujt az ágyába. Fejére huzta a paplanát, hogy ne halljon semmit; de nem tudta megállani, megint felült, s lélekzetét visszafojtva, fülelt. Az utczákon őrült lótás-futás. Vajjon miért szaladgálnak? A moraj hol gyengült, hol erősbödött; aztán baljóslatu, komor csend.

      Kezdett nyugodtabb lenni. Ekkor azonban egy második, még erősebb dördülés hallatszott, mely megreszkettette a ház falait, s ez a dördülés kidobta Abiront az ágyból.

      Rémülten tápászkodott fel; a padló imbolygott a lába alatt. Odakinn, az ablakai alatt, zavart összevissza futkorászás, segitség-kiáltások, jajveszéklés. S mintha a bömbölő vadállat már a szomszéd-utczákban járt volna.

      Feje nélkül rohant a lépcső felé, midőn egy uj dördülés ismét a földhöz teritette. A sivitozás közelebbről hallatszott:

      – A földrengés!.. Meneküljünk!..

      Megdermedve hallgatta, hogy’ nyihognak, nyeritenek a lovak istállóikba zárva, aztán egy utolsó erőfeszitéssel, négykézláb kapaszkodott le a lépcsőn. Mikor kibukott az utczára, vadul rohanó emberáradatba ütközött, mely magával söpörte. S fülébe süvitett a vészkiáltás:

      – Jön a viz-ár!

      Már hallani lehetett a megbőszült elem borzasztó harsogását. A tömeg vadul taposta az előtte menekülőket s Abiron alig birta magát a lábán tartani. Leomlott és düledező házak közt taszitották, lökdösték előre, s az üvöltözés, jajveszéklés egyre erősebb lett körülötte. A lehullott faltömegek alatt haldoklók nyöszörögtek, s egy asszonyt, a ki férje holtteste mellett jajongott, eltiportak. Odább, kőhalmok közé zárva, kis gyermek siránkozott.

      Senki se hallgatott rá. Abiront előre rugták. A betegek házának ablakaiból a benn felejtett nyomorultak kétségbeesve könyörögtek le az utczára, hogy szabaditsák ki őket. Nem kaptak más feleletet, csak azt, hogy:

      – Jön

Скачать книгу