LITMIR.BIZ

Скачать книгу

jobban vonz, mint a forrás. S Dom Gil, számos üveg xeresitől megittasodva, makacsul megmaradt fekete elhatározása mellett.

      Csakhogy volt egy kis bibéje a dolognak.

      Dom Gil értett ezer dologhoz, tudott mindent, Dom Gil gyönyörü közjátékokat irt, s zöld nadrágja a legszebb zöld nadrág volt egész Portugalliában. De mivel rendet tartott a tanulmányaiban, s a hívságok tanulmányozását kilenczvenedik évére tartotta fenn, Dom Gil nem igen tudott különbséget tenni szoknya és szoknya között.

      – Tanácsot fogok kérni Dom Sanchotól.

      Ez a Dom Sancho nevezetes ember volt. Egész nap a kávéházban ült és folyvást hunyorgatott. Nagyra becsülte a Dom Gil zöld nadrágját, s tele volt kiváló erényekkel.

      – Ó, Dom Sancho – kérdezte tőle Dom Gil – ért-e ön a kicsinyes hívságokhoz?

      – Fölötte – válaszolt Dom Sancho. – De semmit se tudok jobban, mint az asszonyra vonatkozó tanulmányokat. Tudom, mit mondanak róla az egyházatyák és a szent inkvizitorok, s képes vagyok értekezni róluk úgy a történelem, mint a bölcsészet és a néprajzi tudományok nézőpontjából. Nem titok előttem a hét asszonyi szépség, s könyv nélkül tudom a hetvenhét módot, a melyen megnyerhetni őket. Félelmetes tudós vagyok e tekintetben.

      Dom Gil nagyra becsülte a Dom Sancho itéletét, mert nem volt ismeretlen előtte, hogy Dom Sancho nagyra becsüli az ő zöld nadrágját. Azért ilyeténképpen szólt Dom Sanchohoz:

      – Asszonyt keresek.

      A meglepő kivánság Dom Sanchot nem hozta zavarba:

      – Menjünk a Szent-Izidor-kávéházba – szólott.

      III

      A Szent-Izidor-kávéház fényesen ki volt világitva. Az apró kerek asztalok körül asszonyok és lányok ültek nagy füstfelhőben, mindannyian türelmesen, némelyek egy-egy nemes úr oldalán. A nagyobb társaságban ülő hölgyek többet ittak és többet beszélgettek; ellenben azok, a kiket nem környékeztek nemes urak vagy harczfiak, csöndesebbek és szomoruak voltak.

      Alig hogy beléptek, Dom Gil figyelmét két hölgy keltette fel, a kik egy asztalnál ültek, de egy szót sem szóltak egymáshoz. Az egyik éltes delnő volt, s evett, a mennyire a fogai engedték; a másik fiatal leány. Ez nem evett, ellenben úgy nézett maga elé, mintha mindenen csodálkoznék: a sürgő-forgó pinczérlányokon, a pipázó harczfiakon, a faragványos oszlopokon, és a sárgaréz-amoretteken is, a melyek mézzel teli poharat tartottak eléje.

      Dom Gil hirtelen elhatározással fölkelt, ott hagyta Dom Sanchot a gránát-vize mellett, s a hölgyekhez sietett. Asztalukhoz érve, levette birétomát, mélyen meghajlott és tisztelettudóan így szólt:

      – Én Dom Gil vagyok, a zöld nadrágú.

      A hölgyek előbb összenéztek, aztán mindaketten felállottak. Az éltes delnő lenyelt egy nagy darab süteményt, és helylyel kinálta meg Dom Gilt. A fiatal leány így szólt:

      – Nevem Melancolia.

      – Nemde, kisasszony – kérdezte Dom Gil – ön édes testvére ama nagyhirü Dulcineának, a kiért spanyolországi rokonom, az elmés, nemes Don Quijote de la Mancha epedett?! Vonásai és szende arczulata kétségtelenné teszik ezt előttem.

      – Nem, uram – felelt a fiatal leány – én egyszerüen Melancolia vagyok.

      – Ó, nemes Dom – vágott közbe az éltes delnő – ne ejtsék önt e szavak tévedésbe: Önnek van igaza. Húgom maga sem ismeri úri rokonságát, mert gyermekkorában czigányok rabolták el szüleitől, kik azóta meghaltak. Legyen üdvözölve asztalunknál!

      Dom Gil leült, és jó sokáig maradt a hölgyek asztalánál, mert igen jól találta magát. Elbeszélgettek különböző szép dolgokról: a május hónap bájáról, az érett kor előnyeiről, és még sok egyebekről. Tulajdonkép csak az éltes delnő beszélt. A fiatal leány hallgatott, s nagy fekete szeme csodálkozva tapadt a Dom Gil ősz szakállára.

      Mikor Dom Gil elhagyta a Szent-Izidor-kávéházat, jókedvü volt, és így szólt Dom Sanchohoz:

      – Feleségül veszem e leányt.

      – Vagy úgy?!.. – álmélkodott Dom Sancho.

      De többet nem szólt egy szót se, mert Dom Sancho filozóf volt.

      IV

      A harangok zúgtak, a püspök latin szavakat mormogott, Melancolia csodálkozva nézte az oltár faragványait, s Dom Gil büszkén feszitett zöld nadrágjában a templomi nép előtt. A frigy megtörtént.

      Szégyenkezve kell megvallanunk, hogy Dom Sancho, valahol hátul, épp úgy vigyorgott, mint a többi szájtátó. S mikor este, a kávéházban elmondta czimboráinak az egész történetet, hozzá tette, hogy a szegény Dom Gil, akármily kiváló férfiu is az ő zöld nadrágjában, semmit se sejt az asszonyok hetvenhét gonoszságáról.

      Az eseten sokat nevettek. A portugál tudvalevőleg a legvidámabb nép egész Európában, s mint az ének mondja:

      Vigan dudál

      A portugál;

      Mindegy neki: jó, rossz hajó,

      Május avagy deczember hó,

      Vigan dudál

      A portugál.

      V

      Melancolia, mikor először szétnézett a világban, azon vette észre magát, hogy őt keresztül-kasul szerették urak és borbélylegények. A borbélylegények egy kicsit többször verték meg, az urak egy kicsit rosszabbul bántak vele: ennyi volt az egész különbség.

      Dom Gil nem verte meg soha s Dom Gil nem bánt vele rosszul. Melancolia igen különösnek találta ezt az ősz szakállu embert.

      És mikor az éltes delnő egyszer néhány szót sugott a fülébe, úgy, hogy Dom Gil ne hallja: Melancolia életében először mondott valamit.

      Azt mondta, hogy:

      – Nem. Ő igen különös ember, és én engedelmes szolgálója leszek.

      Az éltes delnő nem tudott hova lenni bámulatában.

      De igen okos asszony volt ám ez az éltes delnő, s leküzdvén felindulását, így szólott magában:

      – Bizzuk az időre a dolgot.

      A mit az éltes delnő az időtől várt, azt sokkal jogosabban várhatta volna a zöld nadrágtól. De még az éltes delnő sem volt oly okos és számitó, hogy figyelembe vette volna a Dom Gil zöld nadrágját.

      Egy szép nap Dom Gil fölkerekedett és így szólt Melancoliához:

      – Elmegyek a hársfák és a tölgyek közé. A hársfák és a tölgyek szeretik nézni zöld nadrágomat.

      Melancolia egyedül maradt és csudálkozva nézett körül a szobájában.

      VI

      Nem tudnám egész bizonyosan megmondani, hogy a hársfák és a tölgyek csakugyan annyira lelkesedtek-e a Dom Gil zöld nadrágja iránt, mint Dom Gil képzelte, de annyit mondhatok, hogy ez a zöld nadrág igen különös nadrág volt.

      Mert bűvös nadrág volt ám ez a zöld nadrág, úgy tessék elgondolni. Kelméjét nagy szakállu törpék szőtték smaragd kövek fénysugaraiból, és tündérek voltak a szabói. Nem is a Dom Gil számára csinálták; csak úgy jutott hozzá rejtelmes véletlenből. Minden emberöltőben készitenek ilyet a láthatatlan munkások, s a zöld nadrág azé, a ki nem keresi, hanem csak úgy, véletlenül akad rá.

      Dom Gil nem kereste; úgy bukkant

Скачать книгу