LITMIR.BIZ

Скачать книгу

biz az csak egyedül jött vissza. Már alkonyodni kezdett, a mikor előkerült, s Lilith éppen lent volt a kertjében. A hogy’ fel s alá járt a gyertyánfa-ligetben, a sötétség manói csúszva-mászva sompolyogtak fehér ruhája után.

      A kis öreg Reczepicze reszketve kereste utját a zizegő bokrok között. Egyszerre, a liget alján, szemben találta magát Lilith-tel. Ijedtében térdre bukott, összekulcsolta karjait a mellén, s lehuzta a fejét a nyakába.

      Lilith éktelen haragra gyult, mikor megpillantotta.

      – Te szemét! – sikoltott. – Ilyenkor botorkálsz elő, s még egyedül mersz jönni?!

      Reczepicze lebujt a fejével a földre, abban a hitben, hogy ugyis oda fog kerülni. Szerencséjére semmi sem koppant a fejéhez; csak a szitkok árja szállongott körülötte.

      Végre Lilith kidühöngte magát s a vén asszony föl merte emelni a fejét.

      – Mondd hát, mi történt, gyalázatos?!

      – Nem jön – suttogta Reczepicze.

      – Tudta, hogy hova hívod?

      – Tudta. Ó, szép, fehér galambom, sokkal bolondabb bolond az, mint gondolod; bolondabb, minden eszelősnél a világon! Földi gyökérből él, a vizet a tenyerével meri, s dohos hordóban lakik. Igy beszélgettem hozzá: »Te féreg, te szennyes ingű, te sáros lábu koldus, a ki földi gyökérből élsz, a ki a vizet a tenyereddel mered, a ki az eső elől dohos hordóba menekülsz, te ocsmány csavargó, a kin az egész világ nevet, a kire kutyákat uszitnak, a kit a viz is utál: te nem akarod szeretni a világ legszebb asszonyát, a ki frissebb, mint a harmat, ragyogóbb, mint a verőfény, és szőkébb, mint a csurgatott méz?!.. Te bolhák vacsorája, te világ csúfja, te ész nélkül való bőgőmajom: te mered azt mondani, hogy nem jössz, a mikor a felső város fehér csillaga hív, a zafirszemü lány, a kinek egy tekintetéért a szudrák meghalnak, a kinek egy mosolyáért a fejedelmek naphosszant térdepelnek, a kinek egy csókjáért királyok és népek öldöklik egymást?!«… Csak azt mondta, hogy: »Eredj, rossz szagú vagy.«

      – Buta szipirtyó, máskép kellett volna beszélned vele.

      – Nem múlott rajtam semmi, drága tubarózsám. Elbeszéltem neki gazdagságaidat, biztattam, hogy tejben-vajban fogod füröszteni; nyomában voltam mindig, mint az árnyék, s elsuttogtam neki szépségeidet. Mondtam, hogy szavát megkedvelted, s hogy illatos kenőcsökkel fogod megfényesiteni poros, sáros szakállát. Aztán még közelebb hajoltam hozzá s a furulya lágy, hizelgő, alattomos hangján suttogtam a fülébe a tudós szerelem rejtelmes, mondhatatlan örömeiről. Azt mondta rá: »Az Ur azt rendelte, hogy vezekeljünk bűneinkért, s hirdessem Ninive pusztulását.« »Vén asszony vagy« – feleltem én. »Az Ur parancsol« – szólt ő. »Ez az utolsó szavad?« – »Ez.« Bizony mondom neked, szépséges tubarózsám, bolondabb bolond az, mint te gondolod, bolondabb, mint minden eszelős a világon.

      – Majd meglássuk – válaszolt Lilith.

      – Magad mészsz hozzá? – kérdezte Reczepicze elámulva.

      – Magam megyek – szólt Lilith.

      – Bocsáss meg ez egyszer – rimánkodott Reczepicze, utána csúszva.

      – Ostoba vagy – szólt Lilith. – Nagyon megvénültél. Fogadj szót Jónásnak és tarts bűnbánatot.

      Azzal ott hagyta a faképnél a szegény tudományos asszonyt s felment az alabastrom-szobába, a hol öltözködni szokott. Egy szolgálóasszony jelentette, hogy az urfiak már várnak rá odalent, az agát-oszlopos csarnokban.

      – Mondd meg nekik, hogy kössék fel magukat.

      Az urfiak nagyon különbözőkép fogadták ezt az üzenetet. Mikimóki oly keserves sirásra fakadt, hogy eltört, s megint össze kellett tapasztani; Dáthán káromkodott; a tudós Abiron ellenben mosolygott, szeliden, türelmesen.

      De abban megegyeztek, hogy végre is elkotródtak szépen, mind a hárman.

      Lilith ezalatt felöltözött; vagy, hogy helyesebben szóljak, levetkezett. Redős szoknyája helyett áttetsző fátyolruhát vett magára, mely szerelmesen tapadt a testéhez. Aztán bekeritette magát egy roppant fekete köpenyeggel, s előrendelte a Mikimóki kocsiját.

      Kihajtatott a vásártérre, melynek elhagyott sátraira lanyha, édes éj borult. Egy falevél se rezdült; s az ég teli volt hintve csillaggal. Felpillantott a Gönczöl tájékára; a kis csillag bizalmaskodva nevetett odafenn.

      Lilith leszállott a kocsiból, s az első embertől, a ki szembe jött vele, megkérdezte, hogy hol van a próféta hordója? Az ember leejtette az állát csodálkozásában, de azért Lilith megkapta a választ:

      – Amott, közel a parthoz, három nagy lefektetett hordót találsz. Kettőben kátrány van, a harmadikban lakik a próféta.

      Lilith oda sétált s megkoczogtatta a próféta hordóját.

      – Kis Jónás, szép kis Jónás, aranyos kis Jónás, gyere ki.

      – Nem megyek – szólt ki a hordóból Jónás.

      – Én vagyok az az asszony, a ki érted küldött.

      – Tudom – felelt Jónás.

      De Lilithet nem lehetett könnyü szerrel visszariasztani.

      – Gyere ki, kérlek – szólt alázatos hangon – gyere ki, kis Jónás. Meg akarok térni.

      – Az már más – felelt a próféta.

      Kibujt a hordóból, aztán feltápászkodott a földről s szemébe nézett az idegennek.

      Lilith mosolygott. Árnyékban állottak, hanem a prófétának úgy tetszett, hogy a Lilith mosolya világit az éjben.

      – Gyere velem – szólt Lilith.

      – Ha meg akarsz térni, miért hívsz magadhoz? – kérdezte a próféta bizalmatlanul.

      – Meg akarom mutatni mindazt, a mi elveszitett. Függő kertemet, selyem párnáimat, a szökőkutat, melynek moraja elaltatott, kincseimet, drágaságaimat…

      És ismét mosolygott, édesen, odaadóan, a hogy’ csak Lilith tudott mosolyogni.

      – Mért csücsörited össze az ajkadat? Mért nem sütöd le a szemed? – aggódott a próféta.

      Lilith engedelmesen nézett le a földre, s mikor köpenye, az áruló köpeny egy pillanatra szétvált, szendén, szemérmesen fogta össze ismét.

      – Igazán meg akarsz térni? – kérdezte a próféta.

      – Azt akarom, a mit te akarsz – szólt Lilith. – De gyere hozzám.

      És felnyitotta a szempilláit. A két zafir vakitóan csillogott az éjben, s Jónásnak hirtelen kábitó, meleg szél csapta meg az arczát. A gáton tul, odaát, halkan susogott a viz.

      – Asszony, te gonoszat akarsz velem.

      – Igaz, hanem azért csak gyere – suttogott Lilith.

      – Megyek – szólt Jónás.

* * *

      Hajnal felé az üvegházi terem, mely a malakhit-palota kertjére nyilt, tele volt suttogással, sóhajjal és csókok neszével. A szökőkut vize szünettelenül, egyhangun locsogott; s az Égő Szerelem vérvörös virága nehéz, bóditó illatot árasztott a pálmasátor körül.

      … – Hogy mondtad, édes kis Jónásom, te próféta vagy, ugy-e? – suttogott Lilith.

      – Az volnék – sóhajtott Jónás bűnbánattal.

      – Szeretem a prófétákat – szólt Lilith.

      III

      Dáthán

Скачать книгу