LITMIR.BIZ

Скачать книгу

nem kell kétségbeesni – vigasztalta Délignyitó. – Szép vagy. Olyan szép, hogy ha hozzáérsz a lábujjaid hegyével, az Aszoka fának tüstént kinyílik minden virága. Tested oly puha, mint a selymes bőr egy három napos elefánt orrmányán, nyakadnak lótusz illata van, s arczocskád olyan szelid, mint a hold. Majd ki foglak festeni. Megtanitalak a hatvannégy művészetre, hogyan kell a férfiakat elcsábitani, megtanitalak a hatvannégy tudományra, hogyan kell őket szeretni, s megtanitalak a hatvannégy bölcseségre, hogyan kell őket kijátszani. Akarod?

      – Nem.

      – Bolond vagy. A férfiak arra valók, hogy elcsábitsuk, szeressük és kijátszszuk őket. A férfiak gonoszak. Ha tudatlan vagy, kiszivják a mézet ajkadról és odább mennek. Hallgass rám. Én ismerem a férfiakat.

      – Van egy férfi, túl a tengeren – szólt Inicza – a ki nem gonosz. Ahhoz akarok visszamenni.

      – Miért hagytad el?

      – Tánczolni akartam a holdvilágnál.

      – És eljöttél a tengerészszel?

      – Nem. Ő hozott el.

      – És most vissza akarsz menni?

      – Vissza.

      – Fogadj szót. Maradj itt. Ez a táncz és a holdvilág országa. Majd találsz egy férfi helyett százat.

      – Nekem ő kell. Mások nem kellenek.

      – Hát szereted?

      – Nem tudom. De vissza akarok menni hozzá. Ő megmondta, hogy visszamegyek hozzá.

      – S hogy’ mészsz keresztül a tengeren?

      – Addig könyörgök az utszélen, mig találok egy jó embert, a ki haza visz.

      – Ó, te szegény kis féreg! Te még nem tudod, hogy nincsenek jó emberek… De talán vannak jó asszonyok – szólt aztán.

      Mert látta, hogy Inicza arczán patakzott a könny.

      V

      A halász bárkáján ült és a fekete vizet nézte. A hová nézett, mindenütt egy-egy hullám született. A hol előbb még forgatag volt, a víz magasra szökkent; valami titokzatos erő utját kereste kifelé a mélyből. A hullám egy pillanatig dagadt, tornyosodott; neki indult, hogy eláraszsza az egész világot, aztán összeesett, hogy örökre megtörjön. A halász fáradt volt. Felhúzta a hálóját és elment haza.

      A hogy’ benyitott a sötét szobába, a vak fiu megszólalt kis ágyából:

      – Apám, itt van a forró kezü asszony.

      – Álmodol, kicsi fiam – felelt a halász.

      – Nem, nem álmodom. Ott ül a sarokban, a hol csöndesség van.

      A halász oda nézett s meglátta Iniczát. Inicza térdeire könyökölve, a kecskelábu széken ült, s két tenyerébe támasztotta az arczát. Sirt.

      – Apám, én félek – szólt a vak fiu.

      – Ő nem bánt téged – felelt a halász.

      – Tudom. Ő jó. De az arcza csupa viz, s én megfáztam, a mikor megcsókolt.

      – Meg kell mondani a leánynak, hogy vessen neki ágyat a kis kamarában. Ha akar, egyék és igyék.

      Aztán a hálója után látott s nem jött vissza sokáig.

      Inicza bement kamrájába és kibontotta szép selyem haját.

      – Vajon tudja-e még a Víg halász nótáját?! – kérdezte magában.

      Másnap az egész part-vidék elindult czetfogásra. A halász hét nap, hét éjjel volt oda. Mikor haza tért, azt kérdezte a kis vak fiutól:

      – Jól vagy, kicsi fiam?

      – Ő inget szőtt nekem – felelt a vak fiu.

      – Beszélget veled néha?

      – Sokszor. Mikor megmosdat és megfésül, folyvást beszélgetünk.

      – Mit beszéltek egymással?

      – Azt mondta, hogy édes, kedves vagyok.

      – Beszélj vele máskor is.

      Hanem azért ő nem szólt Iniczához.

      Egy éjszaka a vak fiu felriadt álmából.

      – Mi bajod, kicsi fiam? – kérdezte a halász.

      A fiu sirva fakadt.

      – Add ide a kezed. Rosszat álmodtam.

      – Mit álmodtál?

      – Azt álmodtam, hogy ránk tört az ár. A viz nőttön nőtt a szobánkban; utóljára már a nyakamig ért. Felkaptál a karodba és magasra tartottál. Aztán lassankint leapadt az ár, de a forró kezü asszonyt magával vitte.

      – Fordulj, kicsi fiam, a másik oldaladra. Ne félj, nem bánt bennünket a víz. A víz a mi legjobb barátunk.

      – Miért nem beszélsz soha a forró kezü asszonynyal?

      A halász nem felelt.

      – A forró kezü asszony jó, és imádkozni tanitott engem – szólt a vak fiu.

      A halász sokáig gondolkozott.

      – Kérdezd meg tőle – szólt – hogy hol hagyta a gyűrűjét, a mit, négy esztendeje, Szent Bálintkor vettem neki?

      – A gyűrűjét?

      – Igen, a gyűrűjét.

      Inicza másnap ablakánál ült s kinézett a végtelen tengerre. A kakukk-óra egyhanguan kopogta:

      – Kinn van, kinn van.

      – Vajon tudja-e még a Víg halász nótáját? – kérdezte magában Inicza.

      Egyszerre az ágyból megszólalt a kis vak:

      – Azt kérdezte, hogy hol hagytad a gyűrűt, a mit, négy esztendeje, Szent Bálintkor vett neked?

      Inicza olyan fehér lett, mint maga a lótusz-virág.

      – A tengerbe ejtettem – szólt. – De meg fogom keresni.

      VI

      A vak fiu egyedül volt a házban.

      Eleinte nem akarta hinni, hogy magára hagyták. És egy párszor megszólalt:

      – Kis anyám!.. Kis anyám!..

      De senki se felelt neki. Szepegett és bebujt a dunyhája alá.

      Egyszerre nagy járás-kelés támadt a szobában. Mintha valami nehéz dolgot hoztak volna a házba.

      Megint elkezdett siránkozni, de rákiáltottak:

      – Hallgass, ne költsd fel!

      Később az apja szavát hallotta:

      – Ó Dsin! Miért is hallgattam rád?!

      Utóljára megtudta, hogy a forró kezü asszony nem mosdatja, nem fésüli meg többet, s hogy az a kéz most már hideg.

* * *

      – Apám – kérdezte nagysokára, mikor a halász ujra szóba állott vele – kis anyám nem volt beteg, mért kellett kis anyámnak meghalnia?!

      – Gyerek nem tud ahhoz – felelt a halász. – A nagyok se értik azt egészen.

      NINIVE PUSZTULÁSA

      I

      Élt Ninivében, Jérib király uralkodása idején, egy szőke leányzó, a kit úgy hivtak, hogy Lilith.

      Lilith a felső városban lakott,

Скачать книгу