LITMIR.BIZ

Скачать книгу

majdnem agyonzúzta. A feje érintetlen maradt, de a karjai ott maradtak a tégla alatt.

      Elkábult. Még hallotta a bődületet, s látta, hogy az ég vörös fénybe borul, aztán elvesztette az eszméletét.

* * *

      A hol előbb Ninive pompázott, ott nem volt egyéb, csak egy nagy temető. A paloták helyén kő-romok és viz-ár; a függőkertek s thuja-liget helyén füstölgő fák és büzhödt pocsolya. Szerte, szanaszét és mindenütt: emberek és állatok hullái.

      Betelt a jövendölés. Az Ur haragja elsöpörte a mi ismerőseinket. A kis öreg Reczepiczét úgy elmosta a viz ár, mint egy kis szemetet; Mikimóki rémületében eltört, és senki se ragasztotta össze. Dáthánt kardostul eltemette egy sziklatömeg.

      A tudós Abiron, sántán és bénán, egyedül vánszorgott ki élve a roppant pusztulásból. Nehéz sora volt a tudós Abironnak. Kéz és láb nélkül nem sokat ér az élet, különösen, ha az ember nem lát maga körül egyetlen élő lelket se, a ki megitassa s kenyeret adjon neki.

      Három napi vergődés után felvonszolta magát egy magaslatra, s végre talált egy embert, a ki élt.

      Az ember egy sziklán ült és zokogott.

      Abiron megismerte, s láttára elfogta a düh. Elfelejtette éhségét és szomjuságát, nem érzett egyebet, csak kimondhatatlan haragot. Elfelejtette minden nyomoruságát, csak az volt az eszében, hogy ez az ember az, a ki megjósolta Ninive pusztulását, s hogy ez az ember most itt, előtte, jajgat.

      – Te átkozott kuvik! – kiáltott fel – te szörnyü halálmadár, hát te élsz?! Te, a ki ezt a kárhozatot hoztad városunkra, élsz és pityeregsz?! De hisz tánczolnod kellene s vigadnod, hogy ennyi szerencséd volt, s hogy alávaló jóslatod ilyen szépen betelt! De hát miért pityeregsz, átkozott sirásó, miért sírsz, halál fattya, mondd?!

      – Azért sírok – szólt Jónás, – mert olyan nagyon szőke volt.

      AZ ISPILÁNTI LÁNYOK

      I

      A kis pásztor a fűben feküdt és nádsípját fujta. Egyszerre észrevette, hogy’ messziről, a Fellegvár felől, három kis pillangó száll le a rétre. Egy vörös, egy sárga és egy fehér. A hogy közelebb értek hozzá, látta, hogy nem pillangók azok, hanem három kicsi grófkisasszony.

      A kis pásztor leeresztette a nádsipot s eltátotta a száját. Nem mert lélekzeni a fűben; csak nézte őket.

      A kicsi grófkisasszonyok vigan ugrándoztak a harmatos gyepen. A legnagyobb, a vörös ruhás, megfogta a szoknyácskája szélét s danolászva tánczolt. A középső, a kin sárga ruha volt, virágokért szaladgált s szőke hajába egy csunya pipacsot dugott. A legkisebbik, a fehér ruhás, ugy futkosott körülöttük, mint egy édes kicsi nyul.

      A kis pásztor csak nézett. Nádsipját elfelejtette, és félt.

      Egyszerre a pillangók fölkerekedtek és odább szállottak. A fűben rejtőzködő két szem követte őket. Egy darabig messziről, nagyon messziről, valami vékony, czérnahangu danolászás hallatszott, aztán eltünt a három piczi pont.

      A kis pásztornak úgy tetszett, hogy hirtelen beesteledett. Nem vette elő a nádsipot, hanem a Fellegvárt nézte, melyet lassankint eltakart az alkony és a köd.

      Aztán felszedelőzködött, nagy lassan megindult hazafelé, és sokáig elgondolkozott.

      Olyan sokáig gondolkozott, hogy e közben a grófkisasszonyok felnőttek. Egyik a másik után.

      II

      A grófkisasszonyokat úgy hivták, hogy: Langli, Flór, Eliant. Fenn laktak a Fellegvárban, ott is az ó-toronyban, annak is a legfelső emeletén.

      Lentebb az apjuk lakott, a ki valóságos gróf volt. Tetőtől talpig gróf; a feje búbjától a lábujja bütykéig. Ez a gróf igen sok névvel ékeskedett. Mikor reggel fölkelt, mindig az volt az első dolga, hogy elmondta magában valamennyi nevét. Ilyenformán:

      – Én Fellegvári Hókusz-Pókusz Árgyil gróf vagyok, Henczida és Bonczida örökös ura, Lárifári báró, Ispilánt herczege…

      Délig tartott, a mig egészen elmondta.

      Mikor öregedni kezdett, belátta, hogy ez a foglalkozás igen-igen fárasztó. Attól fogva egy csatlós fiunak kellett helyette elmondania, reggeltől délig, a litániát. De a csatlós fiu nem birta sokáig az állapotot, s egy szép nap megszökött.

      … Langli, egy reggel, a mint ablakából letekintett a rétre, álmélkodva látta, hogy tündérek tánczolnak a gyepen, összefogózva. A nap tüzesebben sütött, mint azelőtt; a bokrok zöldje melegebb volt, s a virágok szinte kicsattantak a sötét pirosságtól.

      Ugyanaznap a gróf magához hivatta Langlit és igy szólt hozzá:

      – Langli, fiam, immáron tizenhat esztendős vagy. E nagy napon egy komoly szóm van hozzád. Langli, fiam, soha se felejtsd el, hogy én Fellegvári Hókusz-Pókusz Árgyil gróf vagyok, Henczida és Bonczida örökös ura, Lárifári báró, Ispilánt herczege, s hogy te a leányom vagy!

      – Igen, apám – szólt Langli.

      – Kincstáram üres, – folytatta a gróf – a jobbágyok oly renyhék s a természet oly mostoha!.. Hozományt vajmi keveset adhatok veled. De rangodat ne felejtsd, Langli, s jusson eszedbe mindig, hogy királyfi jön érted, nyolczlovas hintón, száz főből álló kisérettel, aranynyal himzett s drágakövekkel kirakott ruhában. Langli, fiam, menj fel az ó-toronyba, s nézd meg, nem jön-e a királyfi?

      – Igen, apám – szólt Langli.

      Felment az ó-toronyba, annak is a legfelső emeletére, a melynek széles kiugrójáról el lehetett látni messze, igen messze. De csak a tündéreket látta, a kik odalenn tánczoltak, a gyepen, összefogózva. A királyfi nem jött.

      III

      Jött azonban az Ifju Szerelem. Az Ifju Szerelem lovag-ruhát viselt s prüszkölő fekete paripán érkezett.

      – Szeretlek, szép kis Langli – szólt, s a hogy’ selymes, felkunkorodott bajszát megpödörte, Langli, vörös ruhájában, összerázkodott.

      De eszébe jutott apja intése s igy felelt a lovagnak:

      – Az én apám Ispilánt herczege s én az apám leánya vagyok. Értem királyfi jön, nyolczlovas hintón, száz főnyi kisérettel, aranynyal himzett, s drágakövekkel kirakott ruhában.

      A lovag köszönt, felült lovára s belevágta sarkantyuját paripája testébe. Aztán elvágtatott. Mikor már messzi volt, visszafordult és búcsút intett. Majd tovaszáguldott és szem nem látta többé.

      A tündérek is eltüntek a gyepről.

      Ezenközben a gróf nagyon elbúsult a jobbágyok renyheségén s jónak látta megtérni őseihez. Egy utolsót sóhajtott:

      – Én Fellegvári Hókusz-Pókusz Árgyil gróf vagyok, Henczida és Bonczida örökös ura, Lárifári báró, Ispilánt herczege – s kiadta nemes lelkét.

      Langli igen megsiratta őt s mikor könnyei kiapadtak, igy szólt testvéreihez:

      – Flór, Eliant, menjetek ki az erkélyre, s nézzétek meg, nem jön-e a királyfi?

      Semmit se láttak, Flór és Eliant.

      IV

      – Mily szép vagy, Flór, aranysárga ruhádban! – szólt Langli egy gyönyörü őszi este. – Szőke hajadnak fosztott selymét mintha bűbájos törpék fésülték volna meg, s a nefelejts nem oly szelid, nem oly kék, mint két édes szemed! Most már értem, mért nem jött a királyfi. A királyfi terád

Скачать книгу