LITMIR.BIZ

Скачать книгу

s a mit ébren izlelni tilos vala, álmodni a teli kulacs édességiről.

      Ezalatt Pintye Gregor gyakran folyamodék a kulacs tartalmához, és mint a történet följegyezte, mindannyiszor hatalmas sóhajtással rezegteté a bokor leveleit czigányunk. – Tüzet! – kiáltá végre a bortól valamennyire vidámabban a kapitány – tüzet! Süssetek és főzzetek! vigadni akarok valamennyi hajdú daczára.

      Egy percz alatt talpon álla az egész csoport, és eloszlának kiki dolga után. Legtöbben száraz fenyőgalyakat szedtek össze s nemsokára magasan lobogott a láng; mások egy rejtett barlangból üstöt és egyéb főzőeszközöket hoztak, s ketten ugyanonnan egy fiatal, már megnyúzott, és bőrébe takart szarvast hoztak elő, s a földre vetett sima deszkákon darabolni kezdék, a földbe vert izmos ágon függött az üst; és nemsokára apróra vagdalt szarvashússal, szalonnával, vöröshagyma- szeletekkel és tépett paprika darabjaival megtelék. Két vagy három haramia hosszú fakanalakkal kavart az üst mérhetetlen öblében; míg sokaknak főgondjok vala a tüzet új galyakkal folyton nevelni; két nyárson a szarvas hatalmas czombjai forogtak, előbb a tűz által halaványodva, később sült színűvé pirulva és barnulva. A lángok magosan csaptak föl, világosítva a közelt, mi a távolabb erdő homályát még mélyebbé és rémesebbé tette, a részint heverő, részint forgolódó haramiák arczait barna pirossággal önté el, a szurkos fenyőfa ropogva s pattogva égett, ezzel a forró hús szürcsölése s a haramiák zaja emelék a látvány különségét. A füst folyvást szélesedő oszlopban szállá föl, míg a magosban lengő széltől megtöretvén, hosszú felleget képzett a fenyők ormain. A sokfélekép csoportozott haramiák, s fákhoz támasztott fegyvereik igen festőivé tevék az egészet. A rablókat vidámítá várandó vacsorájok, melyet az üstnek mindig erősülő illata már közel lenni igért. Maga a kapitány is, bár még szótalan, de tetszőleg olvadó komorsággal nyugvék. Csak az egy czigány volt kizárva ezen örömökből, mint Ádám ősünk a paradicsomból, s oly érzelmekkel tekintgete az üstre, annak szájingerlő szaga orrát megütvén, – milyekkel hajdan a pusztákból kivánkozott Izrael nemzete vissza Egyiptom húsfazokai felé. Végre a kész eledel levéteték, a haramiák helyet foglalának üstjök körül, s a hozzá nem férők fatányérokba meríték részöket. Vízzel telt e szomorú látványon a czigány szája; de hol volt még egy felei közül, kit a szükségben leleményes esze elhagyott volna? Bajnokunk is hamar módra akadt, hogy juttassa magát boszús urának eszébe. Szólani nehéz büntetés alatt tiltva lévén, hegedűjét vette elő, minden valódi czigány elválhatatlan eszközét, s rövid hangoztatás után kezdé a nagyidai keserves nótát zengetni. Pintye Gregor ajkai megvető mosolygásra vonultak, s a barna hangászra nem is tekintve, e szavakkal vigasztalá annak már az illatozó üst felett lebegő lelkét:

      – Kelj föl, moré! s ne czinczogj, mint az éhes egér lyukában, mert hegedűd után még az étel is tánczra kerekednék gyomrunkban. Jösz te, ragadj kanalat a vonó helyett.

      Nem vala szükséges ismételni a parancsot; a hegedű, mintha minden húrai lepattantak volna, egyszerre elnémult, s már a jövő pillanatban Moré kanala teli tányéron kopogott. «Moré» ugyan közös neve a czigány nemzet minden férfitagjainak; de czigányunk, mint felei majd mindenike, semmit sem tudott családja nevéről, sőt, különös szerencsétlenség! még keresztnevét, s a templomot is, hol az anyaszentegyház keblébe fogadtaték, elfelejté, már az sem vala többé világos előtte, melyik büszkélkedjék a három azon tájon uralkodó vallás között, őt nyájába számlálhatni. Így a «Moré» köznevezet tulajdonnevévé vált, de ő túl ily csekélységeken, abban semmi csúfolást sem gyanított. Alig vala elköltve a vacsora, mivel hőseink éhségök épen nem késett, a haramiák egymásután elterültek, s nemsokára mély szuszogás és itt-ott hortyogás árulá a fáradtság és bor által elnyomottakat mély alvásban lenni. Tüzök elalvék; a holdat hegyormok boríták, egyik csillag a másik után tűnt a sötét égről, s már a hajnali szürkület első derűje tört elő, midőn az eddig békén alvó haramiákat a magas úton álló őr jele ébreszté föl; tüstént fegyvert ragadtak, indulván a zaj felé, de ennek okát és következéseit a jövő szakaszban fogjuk elbeszélni.

      HARMADIK SZAKASZ

      Rablás, békülés, szövetség, új tervek. – Igazulása ezen közmondásnak: «zsák megleli foltját».

      – Egy személy, ki sokszor jelenik meg, de keveset cselekszik.

      Vigyázva mentek a haramiák föl, s a sziklára érvén, látának éjszakról egy utas csapatot közelíteni tíz vagy tizenkét lovasból állhatót, moldvai öltözetben, néhány lépésnyire a szűk-út kezdetétől leszállottak nyergeikből, gyalog vezetni által lovaikat. Ezen pillanatot használák a haramiák, kik eddig a sziklát koszorúzó bokorban rejték magukat, mit a kora szürkület félhomálya igen könnyített, kirohantak tehát a leszállás által megzavart utasokra, egy-kettő védelmet próbált ugyan, de a boldogtalanok élete csak a rablók vérszomja kielégítésére szolgált, a többiek földre vettetvén, megkötöztettek, s lovaikról lerakott holmijokkal együtt vezeték őket az útonállók völgyi rejthelyök mélyébe, mások a lovakat az erdők sötétségébe dugák el. Vad örömmel emelék Pintye Gregor és emberei a nehéz moldovai általvetőket, mert súlyok arany és ezüst tartalmat gyaníttata velök, s az egyik fogolynak öltözete, s rettegésén is áttetsző lomha kevélysége gazdag bojárnak állíták őt. Ruházata ugyan bő, hosszú nyesttel prémezett és bélelt kaftán vala sötétkék szövetből, alatta meggyszín selyem dolmán arany zsinórokkal, bő zöld nadrág és vörös szaffián sarú, aranynyal tűzött övéről a drága pisztolyokat és kardot már leszakaszták megfosztói, testalkata magas és izmos volt, s erős feje vastag vonásokkal, de minden ügyességet és férfikellemet nélkülöze. Valója ugyan semmi jót sem mutatott, de üressége a rosszból sem fejezhete többet ki szándékánál, magát gonoszságokban kitüntetni, ha az ahhoz kivántató lelki erő hiányával nem lett volna. Most kincsei, s talán élete vesztesége miatt a rettegés, máskor szokatlan elevenséget önte el rajta.

      – Hej, uram! – mondá vidáman Pintye Gregor, látván a felnyitott zsákokban aranyat s ezüstöt villámlani, – könnyen nyaktörést okozhatna bérczeink között ily teherrel utazni; azért reménylem, megköszönöd, hogy bátorságodra gondolván, megkönnyítettünk.

      – Ily teher még egy bojárnak sem törte nyakát. – Viszonzá elég bátran a megfosztatott, kiben a fösvénység némikép még a halálos félelmen is diadalmaskodék.

      – Bojár? – Vága belé Pintye Gregor. – Úgy otthon is lesz valamid, hogy ezen arany és ezüst nélkül elélhess.

      – Ember, hallod-e? én Bogdanu Gyurka vagyok, Rakovicza Mihály moldovai vajdának rokona és seregében kapitány; gondold meg, mi jó lehet, ha valakit Magyar- s Erdélyországokból kiugratnak, a Havasalföldön megpihenni. – Igyekezék a moldovai ellenei szívökre beszélni.

      Kételkedve méregeté őt a haramia; de hirtelen felelt: – Ismerem az efféle igéreteket, egy ily zsák arany a tatárok között is szerez nekem menedéket.

      – Jól van tehát; csak legalább annyit hagyj, a mi elég utam folytatására. – Esdeklett Bogdanu.

      – He – egy bojárnak mindenütt van hitele; hiszen a vajda rokona csak nem fogott amúgy vaktában utazni.

      – Lovakat adtam el a császári sereg számára, és marhát. De ha mindentől megfosztasz, Ugocsába kell visszamennem a Szirmayaktól pénzt kérni, mi nagy akadály lenne utamban.

      – Csak csapold meg őket, hah, még most örvendek, hogy e csapással nekik is egy kis alkalmatlanságot okozhattam.

      – Miért? – Kérdé a bojár.

      – Nagy számvetésem

Скачать книгу