LITMIR.BIZ

Скачать книгу

nélkül maradván, hatalmas zörgetéshez fogott e szavakkal:

      – Kristóf mester keljen föl! már kakasom régen jó reggelt mondott a hajnalnak, kegyelmed az első misére Nagybányán akart lenni, de ha nem siet, a papot sem kisérheti ki.

      – Nagy út van Bécstől Misztótfaluig, pedig én azon is túl voltam, mert utolsó mesterem Klosterneuburgban lakott, könnyű ily fáradás után tovább aludni egy kakasnál, – felelé belülről egy rekedt hang.

      A fogadós távozék, vendége kinyujtózván fölkelt pokróczczal takart szalmaágyáról, magára vevé ruháit, s kilépett a folyosóra, jó reggelt mondott fogadósának, kifizeté tartozását, és batyuját hátára vetvén ment.

      – Kristóf mester, az isten vezérelje kegyelmedet, s a boldogságos szűz, mert Pintye Gregor könnyen ébredhetett föl Nagybánya és Misztótfalu között s annak, ki ezen lator kezébe kerül, az isten legyen irgalmas, kegyelmes. – Mondá utána a korcsmáros.

      – Hogy nem akasztják föl kentek az efféle gazembereket? én Bécsben éjfélkor is bátran mentem haza, itt nappal is haramiáktól kell félni; azonban ki annyit utazott mint én, az megszokta az efféle veszedelmeket; nem félek én a zsiványoktól, hiszen Bécsben hárommal állottam már szemközt – egyet ásított ezen szavainál Kristóf, s alig érthetőleg folytatá: – midőn akasztották. Isten áldja kendet, ha Nagybányára jő, szóljon be hozzám, úgy megborotválom, mint akármely herczeget Bécsben.

      Végső szavait már a kapun kívül mondá, melyet a csapláros szerencsés utat kivánva ismét bezárt; most az utczán ment föllázítva minden ház kutyáit, melyek a zárt kapukon ki nem törhetvén nagy zajjal ugatának, s a lárma csak akkor kisebbült, midőn vándorunk az országútról letérve, részint a rövidebb és hüvösebb ösvény miatt a helység mellett viruló gesztenye erdőbe lépett. Ruházatja a magyart és külföldit egyesíté; ugyanis szűk zsinoros fekete nadrágot viselt, és kordovány csizmát, vörös mellényt, kopott téglaszín német szabású kabátot, s kis három szegletű kalapot. Kezében görcsös vadkörtebot, alól hosszú vas- szeggel, és a hátán függő bőrtarisznyából két pisztolyágy látszott volna ki, ha azt egy sárgaréz tányér el nem fedné, mely boltajtó felett czíme volt gazdája mesterségének. Termete középszerű vala, sem nyulánk, sem zömök, arczán és szája körül magát fitogtatni szerető kevélység ült, s vonásaiból mintegy harmincz esztendősnek lehete tartani. Egy bécsi népdalt fütyörészve ment a barátságos gesztenyeberken keresztül; de midőn a sötét bükerdőbe ért, s az ösvény sziklák közt csavarga föl a nagybányai hegyek felé, lassanként előbbi bátorsága csökkene, háromszor is meggondolkozék vándorlása legszebb idejéből, mindig máramarosi haramia történetek jutának eszébe, félelme folyvást növekedék, s miatta a meredeken föl sebesebben ment, mint előbb a síkon; így nem soká a hegyormon álla, s előtte hazája. Nagybánya a felkelő nap első sugaraiban tünt ki. Most a völgybe kelle leszállni, s onnan tovább az út mindig a hegyek oldalában világosabb és bátrabb vala; egy kőre ült Kristóf, szemeit azonban nem meré folyvást anyavárosán legeltetni, mert félelme minduntalan haramiák után leseté. Rövid ideig nyugodván, tovább ügetett. A hegy felében volt, s az ösvény épen két szikla közé kanyarodott sűrű és keményen összeálló bokrok között, melyek egy, ama sziklák által zárt völgyet képeztek; ezen sűrűség szélén egy ember állott karabélyára támaszkodva, szennyes vászon gatya, hasonló hosszú ing, melyet lágyékához széles bőr öv szorított, fején karamos kalap, és vállán fekete gubából állott öltözete. Övében két pisztoly, egy nagy kés, és fényes sárgaréz szegekkel kivert nyelű balta villogtak. Már Kristóf lépéseit hallhatá; mert arra vala tekintete feszítve, s a hogy ez a szikla szegletén szemébe tünt, fölemelé puskáját, azt a vándornak szegezvén, reá kiálta:

      – Egy tapodtat se tovább, vagy koponyádban állítom meg labodát. Hányan vagytok?

      Kristóf elsápadt, s inkább reszkete, mint első borotvája reszketett kezében, midőn művészetébe avatandó, egy szegény bányásznak állából jó darabot kivágott, és nem tudni félelemből-e, vagy irgalomért könyörgő térdeire rogyott.

      – Én egy esztendeig voltam Bécsben, de még soha sem kérdeztek: hányan vagytok? s most hirtelen felelni sem tudok. – Remegé a megrémült.

      – Ha Bécsben voltál, pénzednek kell lenni, hát ide vele! – Kiálta rá a haramia.

      – Uram, én herczegeket borotváltam és grófokat, szakállod úgy is nagy, egész életedben nyírni fogom azt; csak hagyd meg kevés aranyaimat.

      – Aranyok! Passza draku! – dörgé az útonálló és karabélyát megfordítván, magasra emelé ágyát, csapásával a szegény vándort agyon ütendő.

      – Megállj Lupucz! – Zúgá egy erős szózat utána, s a gyilkos mintegy meredten álla meg, s csak lassan ereszté le fegyverét, – kevés aranyért meg akarsz valakit ölni, ki néked egész életedre szolgálatját ajánlja: vagy azt gondolod, mivel te egy szigeti zsidóként növeszted szakállodat, nekem nincs borbélyra szükségem?

      – Uram légy irgalmas! – sopánkodék Kristóf a földről alig pillantva föl, hova Lupucz karabélya előtt hosszában eltünt.

      – Kelj föl ficzkó! – Parancsolá az ujabb haramia, és oldalba döfé, bár nem erősen, vas nyársa tompa végével; a vonakodó Kristóf reszketve föligazítá magát, és mennyire félelme engedé, egyenesen álla. – Ki vagy? – Zaklatá tovább az útonálló.

      – Kegyelmes Uram! – felelé Kristóf, – az isten tudja, én Bécsben herczegeket és grófokat borotváltam, de mégis alig van annyim, hogy Nagybányán magamnak boltot bérlelhessek, és feleségül vehessem Jutkát, az öreg János bányász leányát, kit már öt esztendeje szeretek; én borbély vagyok és chirurgus; a nevem Piócza Kristóf.

      – Szakállom már két hete nő. – Mondá a haramia. – Azért készülj ficzkó, ha most jó borotválsz, borbélyomnak nevezlek ki: de ha ügyetlenül viseled magadat, ön borotváddal metszem föl torkodat. Rajta hát, ha Bécsben herczegeket és grófokat borotváltál, a nagybányai hegyekben egy király szakállával van dolgod; mert én vagyok Pintye Gregor az avasi király.

      Kristóf csak most veté szemeit bátrabban a haramiára, mert, mivel ez magát borotválni óhajtá, mindjárt jobb embernek vélte őt szakállos társainál, kik e zajra előjövének a völgyből, öltözetre és vadságra mind hasonlók Lupuczhoz, számra huszan lehettek, részint magos, részint közép és alacson, de mind erős alakok. Valóban festői csoportozatot képeztek a két mohos szikla alatt, sűrű bokroktól és terepély fáktól árnyazva a haramiák; hátra vetett fekete vagy szürke gubáikkal a reggeli szél játszott; fegyvereik csövére dülve vadnál vadabb tekintetük figyelme kapitányokra, s a remegő borbélyra vala függesztve; s minden mozdulatokban vadság árulá el magát, s nem annyira fegyverkezetek, mely puska, pisztoly, balta, és némelyeknél nagy széles szablyából is állott, tevé őket rettenetessé, inkább borzasztó kinézésök; mert arczvonásaik főleg kegyetlenséget látszának kifejezni, mi többeknél valódi vérszomjjá változott; bár vérengző indulatok kitörni nem mert kapitányok tilalma ellen; de pillanataik eléggé mutaták, mily sorsot várhat a kezeikbe került utas. Csupán Pintye Gregor érdemle kivételt az egész csapatból, mint Kristófnak is észre kelle venni, ha félelme érzékeit s ezért használni engedte volna. Emberei felett legalább egy fél fővel tünt ki; a hús hiányát tagjain csontjai vastagsága pótolá, mi szokatlan erőt ada testének; ruházatja csak tisztábbsága által különbözött társaiétól, mert inge és gatyája fehérebb volt; övét tarka hímezés ékesíté, s gazdagon ezüstölt török pisztolyok és tőr nyugvának benne; vállait fekete guba takarta, s alóla egy gazdag damaszki cső fénylett, s nyakáról aranylánczon szent Miklós

Скачать книгу