LITMIR.BIZ

Скачать книгу

vitéz, – már ott, előtte áll

      A kacsalábon forgó csodavár,

      És szól a táltos: “Most gazdám, elébb

      Kérd el a Nyilas csillag fegyverét”.

      Andris hallotta már az iskolába,

      – A tudomány is elkel itt, hiába, —

      Hogy túl a Mérlegen, túl a Bakon

      A Nyilas csillag mi tájban vagyon,

      Meg is találta, – ráköszöntött szépen:

      “Minden jót, bátya, – az Isten nevében!”

      Rámordul az őrcsillag: “Terrringettét!

      Hogy bátyádnak mondtál, – ezer szerencséd,

      Ki máskép szól, mindenkit lelövök,

      Hát a fegyverem kell neked, kölyök?

      No, már a lelked rajta, – én nem bánom,

      Csak úgy jársz, mint a többi harminchárom:

      Volt azok közt vitéz akárhány, —

      Téged is fölfal a hétfejű sárkány.”

      Jön a fiú, fegyverrel a kezébe,

      Szól a táltos: “Gazdám, semmit se félj te!

      Csak ha a sárkány szembe jön veled

      Kiáltsd: ‘Irgalom, jóság, szeretet!’ —

      Aztán lőjj rá a nyillal!”

      Úgy esett,

      A sárkány bömbölt, futta a tűzet,

      Nagy dérrel-durral úgy indult neki, —

      Ám a varázsszót ez sem feledi, —

      Rálő, – s a szörnynek felszökken a vére,

      Fel a várkastély tornya tetejére,

      A kacsaláb megáll nagy hirtelen,

      A hármaskapú meg nyitva terem.

      Ahogy belép, csak eláll szeme, szája, —

      Körülte van tündérország csodája.

      A szóló szőlő szólítgatja szépen,

      Mosolygó alma mosolyog kezében,

      Csengő barack is csendül csodaképen,

      Mintha angyalpár ministrálna épen, —

      S középütt, – színes vizű szökőkútnál

      Talpig fehérben, mosolyogva ott áll

      Aranyhajú pici tündérleány,

      S szól hamiskodva: “Félsz tőlem talán?

      Szebb vagyok úgy-é, mint borzas Katád?

      Velem játszani mindig fogsz-e hát?”

      A fiú nézi és szól csendesen:

      – “De már, kisasszony, – én megkövetem,

      Ahol én járok, – velem nem jöhet,

      Hogy enné meg a száraz kenyeret,

      Mit rektor-nén’ sütés előtt ha ád,

      Azzal szoktam kínálni kis Katát.

      Üvegliliom-köntöse meg épen

      Széjjelszakadna a virágszedésben.

      Játsszék csak a magaformájú társsal,

      Én beérem az árva kis Katával.”

      E szókra a lány eltűnt, – semmivé lett

      A kert, – s az egész boszorkány-igézet.

      S a fiú bátran, büszkén, délcegen

      Tizenegy szobán keresztülmegyen

      S a tizenkettedikbe is belép.

      Ott ül a király. Ékes, csodaszép

      Palástja, trónja: – mind csupa arany

      Csillog, szikrázik káprázatosan,

      S a koronáján, – fehér ragyogásban

      Izzik, tüzel a  n a p t á n y é r  csodásan.

      Az Andris száján elhal a beszéd,

      És betakarja mind a két szemét.

      S szól a király: “Akárki a neved,

      Olyat míveltél, mit senkise tett,

      Odadom önkényt, ha – ép akarod —

      A tarisznyádban vidd el a napot;

      Vitézi munka, – bére a tied,

      Isten neki! Odadom, elvihet’d,

      Ha kedved tartja. Egy a bökkenő,

      Kinek szántad, – a szelid arcú nő

      Nincs már a földön. Ott meg nem leled,

      Talált azóta sokkal jobb helyet;

      Odament, ahol milljó nap ragyog,

      Hozzá, képest kolduskirály vagyok.

      T é g e d  valamikor majd elvezet

      Hozzá Irgalom, Jóság, Szeretet. —

      A rendet most ne bolygatnók, öcsém!

      Maradjon a nap a régi helyén,

      Hajolj a szóra, az Isten megáld,

      S a kedvedért megáldja kis Katát.

      Jó tettedért jót várhatsz, – higyj nekem!”

      S felelte Andris: “Amen! Úgy legyen!”

      Hogy ezt kimondta, felhő jött felé,

      Sűrű fehér köd arcát elfödé,

      S amikor nagysokára észhe’ tért,

      Ámulva dörzsölte meg a szemét.

      Ott feküdt kicsi szalmafekhelyén.

      Virradt már, s a fehér hajnali fény

      Széles csíkban a tűzhelyre esett.

      Az nap – meg másnap is még – keveset

      Látta Katót, – s játékra rá nem ért.

      Aprócska dolgot meg picinyke bért

      Kapott már néha, – s győzte emberül.

      Vasárnap, – hogy újból összekerül

      A két kis árva, s megy a temetőre,

      Katóka észrevette már előre,

      Hogy a sírkert szélin, – közel az érhez

      Egy frissen hantolt sírdomb feketéllett,

      S a temetőőr halkan szólt megettük:

      – “Az idegen úrasszonyt eltemettük!”

      A két gyerek elhallgat meglepetten,

      Aztán egymásra néznek mind a ketten,

      “– A sáros földbe? – Kacagni való!”

      Dehogy is hitte Andris meg Kató.

      Az égre néztek, ahol felhaladt

      Sugárpompában a tavaszi nap,

      Belenéztek sokáig, önfeledten,

      És könnyes szemmel mosolyogtak ketten.

      1904

      ÚTI LEVELEK

      Zsupra aggnő! Szökj fel, kabla!

      Hazajött férjed, tombj Kató,

      Az te szép palástodban

      Gombos saruidban

      Haja,

Скачать книгу