Az élet útján - Margit Kaffka

Скачать книгу

hogy feledjen, – őrület! – ezer

      Idegen célt és idegen ügyet

      Melengetett szívén; szolgált, vivott

      És kőbe ütközött, hogy vére folyjon.

      Ejh! – — – —

      Év azóta sok zuhant a másra,

      Mint fejszeütés a másik ütésre.

      Fagy nélkül is lehullanék virága

      A fának, bárha szélvihar se érje.

      Távol, külön. A hír, felőlük szálló

      Hozá, hogy csendben társat is találtak,

      Pár koldusálom ép valóra váló,

      S egy alkonyatban újra szemben álltak.

      Ó, azt a percet, rémülten iramlót,

      Miért, hogy rabbá tenni, láncraverve

      Is marasztani nem lehet az álmot,

      Hogy egyszer szégyellős-halkan, kipattant

      Két rügy, s az áradó hab hahotázott.

      És visszahívni mind a bennfeledt,

      Halvaszületett, megszakadt sóhajtást,

      S a szót, mely egyszer kell, hogy szívet érjen!

      Ejh! – — – —

      Már tudom. Vasúton voltak épen,

      Tört, kúsza zajban, csüggedt unalomba,

      Az egyik járt késő siker jegyében,

      A másikat hajszolta gyermek gondja,

      És az a perc? – Igen! Csak addig tartott,

      Amíg tagolva zökken a kerék,

      Meg se halványított két fáradt arcot,

      Aztán – a vonat száguldott odébb.

      1905

      CSEND

      Én nem tudok

      A csendről, melybe száz forró titok

      És jövendő viharok lelke ébred;

      Hol nászát üli száz rejtett ígéret.

      A csendről, melyre mennydörgés felel,

      Idegzett húr most, ó most pattan el,

      Vagy fölzengi a nagy harmóniát,

      Az életet, az üdvöt, a halált,

      Mindegy! Valami jönni, jönni fog!

      – — Ily csendről nem tudok.

      De ismerem

      Hol bús töprengés ág-boga terem,

      A csonka mult idétlen hordozóját,

      Sok, sok magános, lomha alkonyórát,

      Melyből a szótalan, közömbös árnyak

      Vád nélkül, halkan a szívemre szállnak,

      S a szívnek várni, – várni nincs joga, —

      Úgy jő a holnap, ahogy jött a ma,

      Míg percre perc születni kénytelen,

      – — – E csöndet ismerem.

      1905

      A KASTÉLYBELI LÁNYRÓL

      Az anyja rendben tartott sok léhűtő cselédet,

      Kastélyasszonynak hívták. Minden kulcs nála volt.

      Az apja – (úgy mesélték) – a gróf. Sok furcsa gépet

      Babrált a vén toronyban és könyveket magolt.

      Míg ifjan forrt a vére, szegény, közrendű házból

      Úgy hozta el a gróf az asszonyt hajdanán,

      Majd – megtűrte cselédül. Ám valamerre távol

      Klastromba nőtt és tegnap került elő a lány. —

      Úgy mondja, aki látta:

      Olyan, akár a képen az öreg méltósága…

      Mint egy fehér apáca, csendes volt, halovány,

      És szomorún lézengett, amíg nap-napra telt.

      Ám egyszer – tudj’ az ég! – e szótalan leány

      S apja, a furcsa vén legény, egymásra-lelt.

      És fenn a vén toronyban együtt tanultak este,

      Vagy nézte karcsú, szép kezét a zongorán…

      Azt mondta: “kis leányom!” – Az anyja sírva leste

      És távol rokonok szörnyűködtek: “No lám!

      Megérjük még talán,

      Grófnő lesz, örökös lesz az a fattyuleány.”

      A gróf kapott azontúl sok, hosszú levelet

      És hivatta az asszonyt. Ideges volt kicsit.

      Így szólt: “A lány… a  l á n y o m  szerencsés nem lehet,

      Ha ösmerik az anyját. Ön nem maradhat itt.

      Kap évdíjat… Holnap majd gyűlésez a család…

      Velük én szembeszállok… A gyermek az enyém!

      Ejh! Gyűlölöm a sírást!… Most hordja el magát!”

      És indulna az asszony… Oly roskadozva mén,

      A küszöbön megáll, visszatekint szegény,

      Mintha valamit várna…

      És akkor szomorún, némán megindul utána

      És elmegy véle a lánya.

      1905

      TÖRTÉNET

      Szegény Rákhel Anna elmaradt magára,

      Ő volt Kisteleken a legárvább árva.

      Se apja, se anyja,

      Csak egy öreganyja,

      Azt is a bíróság egyre licitálta.

      Ki tehetett róla?! Senki fel ne rójja!

      Csak Feledi Pista volt a marasztója,

      Amikor elindult messze a világba,

      Tengeren is túlra, nagy Amerikába.

      Első esztendőbe’ jönnek a levelek,

      A szomszédságnak is van benne üzenet.

      Egy kis pénz is tőle,

      A rendes időbe’

      Az adósság lassan kikerült belőle.

      Szegény öreg asszonyt egész falu járja:

      “Adjon Isten, néném! Mit izén a lánya?

      Hazajön-e már most? Lakodalom lesz-e?”

      Csak Feledi Pista sohasem kérdezte.

      Másik esztendőbe’ megritkult a posta.

      Pénz nem igen jött már, – csak levelét hozta,

      Szépszavú írását,

      Meg a képe-mását,

      Rajt’ legyező, gyűrű, hosszú, úri szoknya.

      Az egész szomszédság megnézi, csudálja,

      Öreg Rákhelnénak könnye perdül rája.

      A tükör mellé hogy sírva odatette,

      Annak is Feledi Pista hírét vette.

      Fordul

Скачать книгу