LITMIR.BIZ

      A fiú anyja elhalt még a nyáron, —

      Hat éves volt. A lány alig mult három,

      Örökbe tartott kicsi koldusok,

      A hajuk borzas, szemük mosolyog

      Talán, – mert senki sem vigyázott rájuk

      – Vidám a kedvük, rongyos a ruhájuk, —

      Valahogy összeszoktak rosszba, jóba,

      Foltos ujjasba, tépett viganóba,

      Nem ártott nékik hideg, se meleg,

      Együtt kószált mindig a két gyerek.

      Egyszer, – hogy tavaszodott nálunk épen,

      Kék volt az ég, – a fű kiserkedt szépen,

      Hogy kézenfogva ballagtak előre

      A várhegy oldalán, a temetőbe,

      Honnét alig tisztult le még a hó, —

      Csak úgy betévedt Andris meg Kató.

      A meredeknél, – túl a kőkereszten

      A kisleány ijedve visszaretten,

      És meglapulnak egy sirdomb tövébe, —

      Ott fenn, – az útnál, – talpig feketébe

      Egy asszony ül útszéli kis padon,

      Az arca sápadt. Annyi fájdalom

      Van a szemébe. – Igy van festve épen

      Az Isten anyja a templomi képen, —

      Tudja Andris. Ő iskolába is járt,

      S míg kézenfogja a szepegő kislányt,

      Biztatja: Ej no! Én vagyok veled!

      Ha félsz Kató, – magam odamegyek.

      S a szép úrasszony oly szelíden nézett, —

      Dehogy bántotta a két kis cselédet, —

      Feléjük nyujtá kis, fehér kezét,

      Megsimogatta a Kató fejét,

      S Andristól megkérdezte csendesen

      – “Ki fia vagy te – édes gyermekem?”

      Hozzásimult a lány, – a fiú bátran

      Felelgetett, – s barátok lettek hárman.

      Súgta Andris: “Az érnél – túl a réten

      Színes kavics van, – jöjjön néni vélem!

      Nem bír? Sebaj! Hozok belőle hát!”

      S Katóka szórt ölébe ibolyát. —

      Eljöttek másnap, – s nem kószáltak el,

      Csendben maradtak a szép nénivel.

      Harmadnap esdekelt Andris gyerek:

      – “Meséljen egyet! Vagy azt mondja meg,

      Mért jött ide, – a mi falunkba épen?

      Honnan való? Tündérek erdejében

      Gyémánt csudavárban lakott talán?

      Ott van ilyen sok! Mondta nagyanyám.”

      S felelt mosolygva: “Ahol én lakom,

      Sűrű a köd, – hideg van ott nagyon,

      Azért nem tudnék meggyógyulni ott;

      Idejöttem – keresni a napot.

      Itt fényesebb, – de nem elég – sohse…”

      Kiált Andris: “Van arrul egy mese

      A zöld király legkisebbik fiárul,

      kétfejű sárkánnyal viaskodásrul,

      Ki ezüst felhővárba fenn lakott, —

      De elrabolta tőle a napot

      Az a vitéz. – Biz én is elrabolnám!

      Ha elmegyek – Kató —, te várakozz rám.

      A sárkánnyal vihat úgy-é akárki, —

      Nem baj, – hogy az ember nem ép királyfi?” —

      Aznap este – szegényes szalmaágyán,

      Hogy lepihent, – az a hétfejű sárkány

      Ki nem ment sehogy a fiú eszéből, —

      Éjfél is volt már, hogy elaludt végül.

      Egyszer csak, – ablakán a kis kamrának

      Hall koppanást – egyet —, majd kettőt, hármat, —

      Kinéz. – Nagy fényesség tűn a szemébe,

      Kinyitja gyorsan, – hát csak jön elébe

      Toporzékolva, tűzesőt okádva

      Minden meséknek táltos-paripája.

      – “Ülj fel, – kis gazdám! – Széna, zab se kell,

      Ne fordulj hátra, – csak énrám figyelj! – —”

      S hegyen, völgyön repül a csodamén,

      Azután

Скачать книгу