LITMIR.BIZ

      Jó estét emlékek. Adj Isten, álmok!…

      Kékszemű ködben tünedeznek, szállnak

      Foszlányai a sugárteli délnek —

      Lengő, testetlen árnyak már – nem élnek.

      Rég volt, hogy száraz szemmel, lázban égve,

      Némán dobáltam a kályha tüzébe

      – Hogy zizegtek, hogy hullt a pernye rájok! —

      Régi levelet, elszáradt virágot.

      S ma – ócska holmi közt – adj Isten álmok!

      Egy ittfeledt írásra rátalálok…

      Elrejtem gyorsan, senki meg ne lássa!…

      Mégis – csak nem küldhetem a padlásra?

      Hogy ott jártam az ismerős vidéken,

      Csüggedt, szomorú ember fogadott.

      És mondta halkan, sóhajos beszédben:

      – Édes vigasztalásom elhagyott,

      Kis Rózsi elment, kis Rózsi halott…

      Árnyék borult szavától a szívemre,

      S árnyék húzódik át völgyen, hegyen.

      Nemrég e tájék – ért kalászok rendje,

      Ösvény, csalit – mind kedves volt nekem.

      Tán most is – azt a napfényt keresem?

      Mi történt? Egy édes gyerekkacajjal

      Van csak kevesebb madárdal a földön,

      Mindössze: üresen talál a hajnal

      Egy kicsi nyoszolyát, – ezen tűnődöm,

      Csüggedt, szomorú szívvel tépelődöm.

      Egy nyoszolyát, amelyen annyi estve

      Hallgattam a lélekzeted neszét,

      Bársonypilláid rebbenésit lesve,

      Kék vízi-lányrul mondtam a mesét,

      – Aranyhaját, hogy oldja, bontja szét…

      Mindössze csak egy mese maradt félbe,

      S visszakerült, – onnan küldték az égbül,

      Elolvasatlan, rózsaszín levélke,

      Sorsod. – Csak elaludtál mese nélkül.

      Anyácska hívott! Ki veheti vétkül?

      De itt azóta lomha, szürke árnyék

      Feküszik végig völgyen és hegyen.

      Mit is keresnék még itt? – Mire várnék?

      Csak el, tovább! Oly nehéz a szívem!

      S az árnyékot hiába kergetem.

      Recseg a szálfa, izzik a szőnyeg,

      Zúg a kiáltás, a lárma vad.

      A halmon – a seikh sátora lángban.

      Jaj, szerte-sikoltoz az asszonyi had.

      És áll a nagyúr ott hangjaszegetten,

      És nincs ki bemenjen, nincs ki segítsen.

      – Szunnyad a seikh kisfia benn.

      Az anyja alélt már rabasszony ölében,

      Sok udvari szolga szepegve buvik.

      De ott… a csoportbul egy szerecsen asszony

      Kitör és rohan az égő kapuig.

      Már benn van…! Kihozza, megmenti a dajka!

      Ég óvja! Legyen az Alláh keze rajta!

      – Szunnyad a seikh kisfia benn.

      Recseg a szálfa, izzik a szőnyeg,

      Némul a jaj, szó ajkho’ tapad. —

      Nézzétek, ott van! Keblin a gyermek!

      Sistergő, üszkös gerincfa alatt.

      Keblin  e g y  g y e r m e k  – takarva rongyba

      Az  ő  k i s  f é r g e  – szolgaporontya…

      – Szúnyad a seikh kisfia benn.

      Ott áll. Feléje szitok, üvöltés,

      Felemelt öklek erdeje száll.

      Köntöse szélin tűzkigyó surran,

      Nincs út előtte, mögötte halál.

      Igy – lángtul övezten, fiára hajolva,

      Vérszin glóriában a  f e k e t e  M a d o n n a…

      – Már szunnyad a seikh kisfia benn.

      Hallga csak! Mese szól. Ganges-parti nádban

      Ősbozót regélte, fehér éjszakában

      Ingó holdsugárnak.

      Parti szél hallgatta, röptiben elkapta,

      Ingatta-lengette, valahol elhagyta,

      Mikor belefáradt.

      – Sugaras hajnalán az öreg világnak,

      Mikor ifjú földén még istenek jártak

      És virult az Éden,

      Bűbájos csoda állt, szent paradicsomfa,

      Ágas-bogas, ékes gyümölcsbe borulva

      Az öröm kertjében.

      Szólt Bráhma: E fában kedvem telik nékem,

      Áldással megáldom, malaszttal tetézem,

      Oly igaz, mint élek.

      Lelket csókolok rá. Leszen a termése

      Élő csodagyümölcs, osztályosa, része

      Szívem melegének.

      És lőn, amint mondá. De hogy tovaszállott,

      Ott terem a másik, az ősgonosz Átok,

      A sötétség atyja.

      Éles tőrt von elé, s csak úgy tréfaképen

      A sok érző lelket elmetszi középen

      S otthagyja kacagva.

      Hogy a hajnali szél a lombot megrázta,

      Félgyümölcs, feleszív széthullt a világba, —

      Viharos pusztákba.

      Hangos lett az Éden fájdalmak jajától,

      Félszív a felétől messze került, távol

      S lett elhagyott, árva.

      Azóta mindmáig nem szűnt el az átok,

      A vihar még egyre járja a világot —

      És bár ázva-fázva, —

      Csupa gyászos lélek temetné a gyászát,

      Csupa társtalan szív keresi a társát,

      Sohasem

Скачать книгу