LITMIR.BIZ

      – Adj Isten, jónapot, három sánta banya!

      – Visszakerültél-e, nyalka szép katona,

      Barnalaki legény? Tudod mi az újság?

      Elszerették tőled Pataki Juliskát.

      Igy kell neked járni!

      Mondtuk mi azt régen az öreganyádnak,

      A szeme se jól áll annak a leánynak,

      Biz elunta várni! —

      Kis ablakba reszket három gyertya szála,

      Mint a hű szerető szíve vágyódása,

      Várakozó búja, felzokogó szója,

      – Barnalaki legény, térj be, csak egy szóra,

      Mint azelőtt, régen – — – —

      Ahányszor te nekem eszembe jutottál,

      Mennyi könnyem hullott, nincsen annyi fűszál,

      Se csillag az égen.

      Három szál cigány az alvégi csárdába.

      – Húzd rá az ebanyját! Bolond aki bánja!

      Sírd ki a szép szemed, nem szánlak! Azér’ se!

      Hátha nem is igaz? – Mégis igaz! Mégse!

      Pataki Juliska!

      Befellegzett nékem a csillagos estve,

      Utam a kapudig a fű is belepte,

      Nem találok vissza.

      Halovány, gyenge kis személy volt,

      Akiről szól az ének,

      Jött-ment köztük a borral, hogyha

      Mulattak a legények.

      Aki ránézett, azt hihette,

      Feljáró, kósza lélek,

      Ijedt nézése, ritka szója:

      – Korcsmárosné Katója.

      Volt, hogy borközbe egyik-másik

      Átfogta derekát:

      – “Csókolj meg rózsám, eszem azt a

      Rubintos pici szád!”

      Mondta Veér András: – “Gyerek az még,

      Héj, nyughass tőle hát!”

      – S békén maradhatott azóta

      Korcsmárosné Katója.

      Ádvent vasárnapján üres volt,

      Csendes a korcsma tája,

      Hogy Veér András hozott menyecskét,

      Ma van a lakzi nála.

      Szól a muzsika, idehallja

      A csárdásasszony lánya.

      Mire gondol, ég a tudója,

      Szegényke kis Katója.

      És akkor – tán lidércet látott,

      Ki, a setétbe lesvén,

      Megindult lassan, tébolyogva

      Csillagos, fagyos estén,

      Csak valami hitvány ruhácska

      Volt fázós, gyenge testén,

      Ment, ment… s beleszédűlt a hóba

      Csárdásné kis Katója.

      – “Jó estét asszonyom! A bálon

      Hiányzott, mondhatom!”

      – “Nem gondoltam, hogy itt találom,

      De – örülök nagyon!”

      – “Egy zugból oly régóta nézem.

      A férje nincsen itt?”

      – “Az uram? Igen – a vidéken

      Valahol utazik!

      De… holnap délre visszavárom!”

      – “Ki hitte valaha…

      Hogy megszépült a lagunákon!”

      – “Milyen gyerek maga!”

      – “Az öreg urat láttam tegnap,

      Haragszik még reám?”

      – “Dehogy! Mióta férjhez adtak,

      Jobbkedvű az apám!”

      – “És mióta nem jártam arra,

      Mi újság a tanyán?”

      – “Ottkinn? Csak a lugastól balra

      Kidőlt a körtefám.”

      – “A virágos? hisz nincs egy éve.

      Hogy ott ültem veled!”

      – “Valami titkos betegsége

      Már akkor lehetett.”

      Halálra vál a szombatéj legottan,

      Még violás párákba rezg a város.

      Gyékény a parton, görnyed ott sarutlan

      Péter, Jakab, az idősebb, meg János,

      Odább a bárka tört padján, leverve

      Alél az asszony, elnyomá keserve.

      A hab susog, miképha titka volna.

      Remegő bánat néma, mint a hab.

      Messze sötétlik a Golgotha orma,

      Ah, szinte féli, kerüli a nap.

      Megholt az Úr, ki igaz volt szavában,

      Nincsen próféta több Galileában.

      Ki az? Valaki erre tart sietve!

      Kavics zörgött, hullám neszelt csupán!

      Mind hátrarezzen balga rémületbe,

      Míg az ösvényen feltörtet a lány,

      Haja kuszált, köntöse összetépett.

      – Magdolna, te? Mi hozott ide téged?

      S feddi Jakab: Asszony, hol van a fátylad?

      És Péter mond: A kebled eltakard!

      És János néz, a szeme

Скачать книгу