ТОП просматриваемых книг сайта:
Nyomor. Bródy Sándor
Читать онлайн.Название Nyomor
Год выпуска 0
isbn
Автор произведения Bródy Sándor
Жанр Зарубежная классика
Издательство Public Domain
A tanító arczát halotthalványság futotta el, a mint a falhoz támaszkodva hallgatá ennek a lényéből kikelt s a szenvedélyességtől százszor megszépült asszonynak elfojtott, majd heves, el-elcsukló zokogástól benn-benn szakadó hangjait. Majd midőn az arczát kezeivel befödve, zokogva borúlt ágyára: könyes szemmel, ingatag lépésekkel, egész lényében meghatva, közeledett hozzá és kezére végtelen gyöngédséggel csókot nyomott:
– Teréz!..
Az asszony ellökte magától.
V
A kőnyomatú, nedvességtől befuttatott arczképek még megvoltak, – egyéb azonban alig.
Egy rongyos bőrdivánra – melyet valószínűleg nem lehetett eladni – volt vetve az ágy –: huzat nélküli, toll-szegény párna s vattáját hullató, avúlt paplan.
Valami szú-ette faágy nyikkant-pattant a sarokban és ürességével a legnagyobb nyomorról a leghangosabban beszélt. Roskadozó léczein gyerekek játszottak, nyiharásztak, majd egyszerre el-elkezdtek picsogni.
A rongyos paplan alól Mefisztó barátom szederjes arcza, bozontos feje bukkant ki:
– Ide jutottam, a mióta nem látott. Három hónap óta lopom itt az ágyban a napot.
– Hol fáj?
– Mindenütt, de legjobban itt a szivem táján… Hé, Irmuska, mért sírsz? Talán éhes vagy, édes lelkem?.. Olyan falánkok ezek a gyerekek! Igen, nincs valami nagy bajom, csak járni, lélekzeni nem tudok. Egy kis sorvadás az egész; az, meg egy kis lustaság…
– Hát a felesége?
– Valami boltba ment, hímezni szokott éjszaka ingelőkre czakkot – azt ment eladni. Hiába, tömködni kell engem s a gyerekek se halhatnak éhen! A mi kis czók-mókunk volt, szépen megettük; a fizetésem meg beszüntette az igazgató, mit is tehetett volna egyebet? Nem bolond, hogy potyára hízlaljon egy élhetetlen embert…
Arthurka mért nyöszörögsz? Megint alakoskodol, mintha fáznál, te haszontalan kölyök! – Ugyan kérem, legyen olyan szives, fektesse ide hozzám azt a porontyot…
Jaj, milyen sokáig jő az az asszony, még kora reggel elment. Megveszkődik már éhen ez a csürhe!
A gyerekek összebujtak egy sarokba s a földön feküdve, türelmetlenül hánykolódtak.
Atyjok szeme folyton reájok volt szögezve. – Köny, vagy betegségtől nedves az a zavaros szem?
A két éves kis Irmuska hozzám jő és térdemre mászik; keresgél zsebemben s egy ezüst huszast talál. Az öröm kifejezésével rejti markába.
Mefisztó barátom haragosan néz rája.
– Add vissza, te szemtelen?
– Hadd tartsa meg a kicsike.
– Nem szabad, add vissza mindjárt.
A kis Irmuska sírva nyújtja vissza a pénzt.
A tanitó behúnyja szemeit. Istenem, milyen arcz!
A halált és nyomort, – ezt a két édestestvért – nem váz, de ilyen alaknak, ilyen elkényszeredett, kiszáradt, az enyészetet s az enyészet tragikumát magában viselő alaknak fessétek!
A magas homlok sűrű redőzete, a mély és sötét szemgödör felett összeránczolt, sűrű szemöld: a kínról s a megkékült lehajolt ajak: a kín öntudatáról beszél.
A mell emelkedése, esése oly zörgő hangot ád, mint mikor a féreg rág, őröl valamin.
A tanitó, amint meg-megszólal, végigfut rajtam a hideg s őszi időn, letarolt erdőben, búgó fákra gondolok…
– Mese, mese, kedves barátom, ez az egész élet; a kit meghat, gyermek! Tested nyomort érez, ne higyj neki: az egész csak mese! Boldog vagy? – múló mese az egész. A természet álmodik: a vén dada regél s az ember elszontyolodva hallgatja a dajkamesét, hisz neki… Pedig olyan hazugság a kín és kéj mely a föld fiában születik, mint a sarkantyún forgó vár története s a voltaképeni igaznak, a természetnek semmi köze hozzá… Mese és semmi más az is, hogy pusztúlok itt e korhadt ágyon; vegyem komolyan elmúlásom, mikor csak mese; hisz ha elenyészek: csak a teremtés egy hóbortos álma hal meg bennem s a lényeg él tovább. Mese, bolondos mese – semmi más!..
A kis gyermek apjához símúlt s odadörzsölte síma állát a bozontos, szúrós állhoz s hagyta magát öntözni a könyektől, melyek sűrűn patakzottak le a félig nyitott szempillák alól…
– Ki venné komolyan az életét? Éljen, a ki élni tud s pusztuljon a halál fia! Csak semmi köny, semmi gyerekes érzékenykedés!
Megfogja nézni néha ezeket a gyerekeket, mit csinálnak, élnek-e s hogyan élnek… Ha majd már én nem leszek!? És az asszonyt.
A beteget belépő felesége szakitotta félbe.
A szép aszony telve volt mindenféle holmival.
Az apróságok ráugrottak s elszedték az élelmiszerekkel telt kosarat s minden engedelem nélkül habzsoltak tartalmából.
Mefisztó barátom hálásan mosolygott feleségére, majd hirtelen elkomorúlt:
– Hát honnan vetted ezt a sok drága holmit?
– Pénzért!
– S a pénzt?
– A czak-hímzésekért kaptam.
– Asszony, hazudsz!
Az asszonyon csakugyan meglátszék, hogy hazudott; alig tudta zavarát elrejteni s félénken nyujtá az általa most hozott üveges orvosságot férjének.
– Köszönöm, de már egészen jól érzem magam, nincs rá szükségem. – Gyerekek, ide a ruhámmal, felkelek, el kell néznem az iskolába…
Az asszony hiába tartóztatta, Gáspár felöltözött és elvánszorgott.
Késő délután tért haza. Nem szólt egy szót sem, lefeküdt s ajkait összeszorítva hallgatott…
VI
A bútorok visszakerültek. Az erzsébetvárosi kis lakás újra olyan volt, mint régen.
A szegény beteg azonban nem akarta az ő bőrdivánját elhagyni. Talán nem is tudta. – Csak feszelgett, vergődött, amint egyenként hozták vissza az elzálogosított tárgyakat. Beszélni akart volna, de nem tudott.
Az asszony jókodik körülte s ő a fal felé fordúl. Mindig van egy-két gyerek a paplana alatt, kit hevesen ölel magához.
Alig-alig szól egy szót, sóhaját elfojtva, összeszorított ajkakkal, némán fekszik.
Reggel óhajtja az éjt s éjjel alig várja a reggelt. – A kielégített gyomrocskájú aprószentek vígan hanczúznak körülte.
Megjelenik a szőke igazgató úr is betegágyánál. Lehúnyva szemeit, alakoskodik, mintha aludna.
Az összeszáradt szemhéjak alatt két nagyon is éber szem ég, éget.
Az asszony halványan ül egy széken s int a vendégnek, hogy távozzék.
A beteg felveti szemeit a szép asszonyra s nézi, hosszan, nézi.
Mondhatlan szerelmet súgároznak ki magokból a még mindig gyermekies, de már