LITMIR.BIZ

Скачать книгу

betegség lehet. Valahogy gombák vagy kemény moszatfélék kerültek a testbe, olyanok, mint a gabonakalász apró, hegyes horgocskái, mik ha a torokba jutnak, nem lehet kiköpni őket, belekapaszkodnak a nyálkahártyába, konokul csúsznak, kapaszkodnak lefelé. Ez a gombafajta szétterjed, egy része az agyvelőbe kerül, csomóba áll össze, képtelen zavarokat csinál, aztán “áttételeket” okoz. Ez egy előrehaladott beteg. Kifordult bal lába bénán, csonttá aszva lóg, egyik szeme kidagad, lefelé bámul tompán, reszkető szájából nyál csurog. Az ember halkan nyöszörög, elviselhetetlen fájdalmakról panaszkodik, morfiumért könyörög.

      Másik ennél is borzasztóbb: cisti cercus, agykukac. A galandférgek egy fajtája, a központi idegrendszerbe fúródik, befészkeli magát, betokolódik. Férges alma a fej, látni is rajta, ráncos, petyhüdt, koraérett. Vizesborogatás a homlokán, a szeme csukva, keserű száján és orrán látni, hogy nem alszik, szenved.

      A következő csodabogár: akromegália, túlnövekedés. Egy kis mirigy lóg az agy alsó lapján, pontosan középen, az agyfüggelék. Ennek egyik megbetegedése a sejteknek ez a megvadult túlbuzgalma, a mirigy tovább növeszti tagjainkat, mintha csecsemők volnánk. Ennek a betegnek akkora álla van, mint egy cipókenyér, egyik lába kétszer akkorára nőtt, mint a másik, néhány hét alatt. Komolyan hallgat, szerényen és figyelmesen néz: furcsa ellentétben testének nagyzási mániájával.

      A feleségem türelmetlenül szól vissza – már az ajtónál van, én még mindig ott állok egy ágy előtt tűnődve, mintha gyökeret vert volna a lábam. Mi az, miért nem jövök, elkésünk a találkáról, azzal a fordítóval.

      – Ennek mi baja? – kérdem már harmadszor.

      – Hagyja, nem érünk rá. Nehéz eset, láthatja.

      – Nem sokat látok. Furcsa az arckifejezése.

      – “Terminális”, ahogy itt mondjuk. Kevés napja van hátra. Tumor cerebri, inoperábilis. Gyógyíthatatlan daganat.

      – Aha… tudom már… Havas barátom pusztult el ebben… huszonöt évvel ezelőtt. Hát azért olyan… Szegény…

      – Jaj, már annyiszor mondtam magának, ne mutasson részvétet a beteg előtt, azt nem szabad, súlyos kedélybántalmat okozhat.

      – De hiszen nem tud magyarul… Magyarul mondtam, hogy “szegény”.

      – Mindegy. Az arckifejezését is megérti, csak úgy tesz, mintha nem venné észre. Nagyon vigyázni kell. Jöjjön már.

      Előreszalad a széles lejárón. Én lassabban bandukolok utána. Ismerős orvossal találkozunk, pesti dolgokról esik szó, nevetünk. Hirtelen megállok a nevetésben. – Ejnye, mit is gondoltam az előbb? Mit nem szabad elfelejteni? Fel kellett volna jegyezni a noteszomba.

      Aha, tudom már: ezt az arckifejezést, annak a betegnek az arcát, jobbra a harmadik ágyban. De ki lehetett? Kire is emlékeztet? Kire vagy mire?

      – Jöjjön már, miért csoszog?

      Nemcsak csoszogok, egyszerre csak megállok a kapuban, mint az ökör, ott a vágóhídon, mikor nem akart bemenni.

      E pillanatban villan át rajtam: tudom már. Az én arckifejezésemet juttatta eszembe a sápadt, szórakozott arc, az enyémet, ahogy utóbbi időben, a tükörben látni szoktam reggel, borotválkozás közben.

      Két lépést teszek, megint megállok. Vigyorogva, kérkedő grimasszal fordulok a feleségemhez, mint aki viccel, könnyedséget játszva, henceg:

      – Aranka – nekem agydaganatom van.

      – Menjen már a hülyeségeivel – nem szégyelli magát? Mint egy elsőéves orvostanhallgató.

      VÉRCSEPPEK A SZEMFENÉKEN

      – Hogy érti, hogy orvostanhallgató?

      – Úgy. Ez egy régi tapasztalat, enélkül nem is megy a tanulás. Az elsőéves orvosnövendék előírásosan keresztülmegy minden betegségen, amivel szembekerül. Himlője van és kolerája és tüdővésze és rákja, sorrend szerint, ahogy a könyvben olvassa, vagy ahogy a klinikákon látja. Ez egy törvényszerű “foglalkozási hipochondria”, hozzátartozik a stúdiumhoz, át kell esni rajta, nem is veszik komolyan. Emlékezhetne rá, hiszen volt félévig orvostanhallgató is.

      – Szóval azt hiszi, erről van szó… De értse meg, nem vagyok neuraszténiás és húszéves… Elég betegséget és halált láttam életemben… soha nem estem képzelődésbe, különben most se… egy furcsa ötlet volt, hogy olyan ismerős ez a…

      – Ugyan kérem. Hát tanulja meg: az agydaganatnak hármas klasszikus tünetcsoportja van, amire a diagnózis épül: fejfájás, szédüléses hányás, papillitis.

      – Ami a fejfájást és hányást illeti… csak nem akartam szólni. És mi az a papi… hogy mondta?

      – Pangásos papilla. A daganat nyomja az agyat, a legkisebb ellenállás irányában. Azon a kis lyukon, ami a szemfenékből nyílik, vér tolul a hártyára, amit a szemtükör konstatál. Ez egy biztos tünet, szinte feltétele az agydaganatnak. Nem minden papillitis agydaganat, de agydaganatnál rendesen van és a négy tünet együtt olyan megbízható, mint luesnél a négykeresztes Wassermann-reakció. Siessünk, mert Gáspárék fél kettőkor ebédelnek. Hát kérem, négy dolgot ne felejtsen el.

      – Tudom: fejfájás, szédülés…

      – Dehogyis, hagyja már ezt – Gáspárnak kell szólni a fordítás miatt, J.-t felhívni és Cininek egy pulóvert… aztán…

      – Vagy úgy. Ami J.-t illeti, különvéleményem van… Majd meglátja, ez a dolog…

      Érdekes, egész délután nem jutott eszembe többé a kórtermi jelenet. Ehelyett sürgős elintéznivalók Pesten, és ragaszkodtam hozzá, hogy estére otthon akarok lenni. Haza is utaztunk. Cini ugyan még szeretett volna maradni. Éjszaka jól aludtam, bár bosszantott, hogy Józsefet nem tudom olvasni, viszont nem gondoltam az új szemüvegre. Félálomban kéjes gondolatok jelentkeztek egy ismeretlen nővel, akit sohase láttam. Reggelre ébredve se jutott eszembe a tegnapi furcsa borsódzás a hátamban.

      De tíz órakor ott állok a Mária utcai szemklinika kapujában, s csak most eszmélek rá, miért jöttem. No lám, bosszankodom magamban, megrögzött orvos-látogató lett belőlem, egyik rendelőből a másikba, mint az aggodalmas fóbiások. F. barátom és Gabi. Ezt abba fogom hagyni… és elmosolyodom, eszembe jut a téma, amiben ki akartam figurázni, húsz jelenetben, a klinikajáró, orrviszketéses páciens kálváriáját és mennybemenetelét.

      Míg az első emeletre értem, ez a téma foglalkoztatott. Nem sejtettem, hogy első, hatezer évre berendezett gyermekéletemnek, a hetykeség és önérzet korszakának, ez a lépcsőház volt az utolsó stációja.

      H.-val, a kedves, előzékeny tanársegéddel a folyosón találkoztam.

      – Á, szerkesztő úr… rég láttuk, kerüljön beljebb. Mi az, új szemüveg kellene, mi? öregszünk, öregszünk?

      – Na igen, úgy látszik, megint fejlődtem egy fél dioptriácskát… A látásom nem féltem, csak a karom lenne hosszabb, ahogy az egyszeri távollátó mondta.

      Mialatt a szemtükröt próbálgatja, odavetően és “művelten” megjegyzem:

      – Megnézhetné a fundust is, tüzetesen, drága tanár úr, nincs-e valami rendetlenség?

      – Kérem, kérem, nagyon szívesen.

      És már ott kukucskál szeme előtt a hosszúkás, téglány alakú fémmonokli, amiből éles villanysugár ugrik át szembogaramba. Egész közel hajol, orromat súrolja az elmés kis masina. Lélegzését hallom, ahogy szuszogva, erőlködve figyel. Várom a szavakat, ahogy megszoktam: “Nna, jól

Скачать книгу