LITMIR.BIZ

Скачать книгу

heves vita folyik éppen, zajos hozzászólások, egy bizonyos pletykáról, két érdekes ismerőssel kapcsolatban.

      Ebéd után Cinivel lődörgünk a Grabenen. Először van Bécsben (és egyáltalán a határon túl), csupa izgalom, amit előkelően leplezni próbál, a Stefansturm magasságát igyekszik kiszámítani trigonometriával, mint telivér ötödista. Pillanatok alatt kiismeri magát, már jobban tudja nálam Bécs térképét, épületekre talál rá, amiket sohase hallott, mint egy szimatoló kölyökkutya Jack London regényeiből, arra is emlékszik, ami apja életében történt, nemcsak tulajdon életére. Láthatóan kellemetlenül érinti, mikor kalandos felfedező sétánk közben egyszerre csak meg kell állnia:

      – Mi az, apa?

      – Semmi, fiam, kicsit pihennem kell. Ne szólj anyádnak, tudod, mostanában néha rám jön, mindjárt elmúlik.

      Lihegve támaszkodom egy hirdetőoszlopnak, nagyokat, szabályosakat lélegzem, szűkölve magamban, hogy el kell kerülnöm az ájulást, undorodom a nyilvános, hát még utcai szerepléstől. A roham csakugyan elmúlik. Élénken megindulok, gyorsan másról kezdek beszélni, Cini örül, hogy folytatjuk Stanley úttörését a bécsi őserdőben.

      Este érdekes lokálba megyünk, alkalmi zsargonkabaré ezzel a címmel: “Szonya a plüssdíványon”. Tehetséges zsidólány, a hitlerista Németországból kiutasították, most élelmesen és makacsul tengeti tovább azt a ritka módon stílszerű, egységes valamit, ami az élete is és a művészete is. Minden tudatos és szándékos körülötte, a levegőtlen pincehelyiség, rossz szagú díszletek, kényelmetlen asztalok, émelyítő italok és pocsék fekete. Valamit hangsúlyozni akar mindezzel. Társa bajuszos, hosszú ember, afféle levantei ügynök, meglátni rajta, hogy valami másból él. Laterna magikából primitív rajzokat vetít a szöveghez, amelyek szó szerint ábrázolják a szöveget: a könnyeket, amelyek beszakítják a padlót és a nagy követ, ami leesik a hős szívéről. Blődlizés, de nagyon intelligens, az egészben van valami hallatlanul tehetséges és fölényes és emellett valami megfoghatatlan durvaság. Szonya is ilyen: kicsi, törékeny, sovány, beteges, bőre szinte átlátszó, szeplőre hajlamos, óriási barna szeme furcsán lobog, mint a lemuroké. Gúnyos ajkai, mint két vörös kígyó furcsa táncba kezdenek: a “mámeléről” és a “drámeléről” énekel, az elcsábított szűzről. Egész lelkét beleadja a kis műbe, nagyszerűen csinálja. Ez a bosszantó és izgató béka csúfot űz minden nőiességből, és éppen ezzel válik hallatlanul nőiessé. Úgy lebeg a sok ezer éves emberi kultúra fölött, mint akinek nem imponál ez a kultúra, hiszen jó néhány ezer évvel idősebb, s a “nagy időket” jól ismerte kicsi korukból – ellenszenves, és mégis azon kapom magam, hogy irigylem a nagy markos férfit, aki a chansonban a “drámelét” okozta, belehelyettesítve Szonyát az áldozat szerepébe.

      Mint a tébolydák régi “habitüé”-je, reggel elkísérem feleségem a Wagner-Jauregg-klinikára. Nem vallom be neki, de imponál, hogy kulcsa van a zárt osztályhoz. Fehér köpenyt húz, az ajtót bezárjuk magunk mögött. Csak két orvos van bent, udvariasak, jólesik, hogy ismerik a nevem. Kicsit furcsán szertartásosak és tartózkodók, gyakorlott szem a mozdulataikon felismeri, hogy sokat vannak bolondok közt. Gyorsan bevonulnak a mellékszobákba, ahol félmeztelen, hatalmas férfit tartanak az ápolók, háttal előregörbítve, a széken. Az egyik orvos hosszú tűt szúr a férfi hátába, a beteg kicsit behúzza a nyakát, nem jajdul fel. Érdekes új kísérletnek vagyok tanúja, néhány hónap óta egy tehetséges neurológus inzulinnal próbálja gyógyítani a tudathasadásos elmebetegeket.

      A teremben csak ketten vagyunk. Éppen csend van, szép rendben, gitteres ágyakban fekszenek vagy ülnek a “nyugtalanok”, ennek az osztálynak lakói. Egyre erősebbé válik bennem egy furcsa káprázat, ami már a mellékszobában elfogott, hogy mindez milyen valószínűtlen, panoptikumszerű. Nem is élők ezek, mozgó viaszfigurák, s az illúziót csak fokozza, hogy milyen gépiesek. Egészen más, éppen ellenkezője Kaulbach rajzának a tébolydáról, ami gyermekkoromban viszolygással töltött el, és ahol minden furcsa, kiszámíthatatlan, egyéni, rendetlen, fenyegető. Itt, aki nem alszik, egyhangúan és szüntelenül ugyanazt csinálja, a mozdulatok bármily komplikáltak, kiszámíthatók, mint a szövőgép zakatolása. Éppen ezért nem félelmetes az se, aki kiabál vagy ugat – az a tévérzésed van, hogy kötelességüket teljesítik, csak neked játszanak, szorgalmasan, mint a hivatalnok, ha a főnök belép. Ha becsukod magad mögött az ajtót, abbahagyják.

      Az első ágyban feltűnően szép fiatalember: barna, karcsú, lángoló szemű, egzotikus, mint egy beduin törzsfőnök. Meghökkenve hallom, hogy kitűnő bécsi családból származik, egy héttel ezelőtt kitüntetéssel doktorált, kész orvos – három napja tört ki rajta a skizofrénia. Kérdésünkre, hogy mit keres itt, fölényesen vállat von, sejtelme sincs róla, mit akarnak tőle, miért tartják ketrecben, mint egy veszett kutyát, hiszen őneki dolgozni kell, rendelőt akar nyitni. Vagy talán nem hiszek neki? Hát idenézzek. S mint egy ugrásra készülő párduc, felpattan az ágyban, köpönyegét szétnyitja, büszkén: eszményien tökéletes, meztelen férfitest tárul elénk – én ösztönösen, riadtan hátralépek, feleségem nem mozdul, orvosi megértéssel bólint. Ahogy a másik ágy felé megyünk, nyugtalanul visszabandzsítok – a “doktor úr” lustán, nyugodtan, közönyösen ül, és elmerülve vizsgálja jobb kezét, ami a tulajdon hüvelykujját próbálja elkapni, pontosan úgy, ahogy a bolondokat ábrázolni szokták.

      Másik fekhelyen mosolygós öreg, piros arcával, ősz szakállával illusztrációja lehetne Tolsztoj novellájának a három balga szentről, a szigeten. Kéken, derülten néz körül. Mosolyogva hallgatja diagnózisát, hogy dementia senilis és a többi, és hogy Istennel szokott beszélgetni. Ezt mindjárt meg is erősíti, egyenesen, szinte haptákban imára tartott kezeit felemeli, ég felé veti tekintetét, figyel, aztán mormogni kezd, megáll, megint figyel, megint mormog. Válaszol a “hangnak”, néha erőlködést látni, hogy jól megértse, fülét hegyezi, integet fejével. Reszketős hangon, de szívesen válaszol a kérdésre, jól érzi magát, csak a füle lehetne élesebb, sokszor nem hallja világosan Isten beszédét, de Isten jó, ilyenkor kicsit kiabál.

      Rablógyilkos, megfigyelésen van itt. Két hete nem eszik, mesterségesen táplálják. Gyanakodva húzódik el, egész testében remeg. Nyilvánvalóan nincs eszénél, a szörnyű káoszban, mely lelkében háborog, egyetlen akarat vonaglik: nem enni, nem enni, éhen halni, ezzel az önmagára szabott büntetéssel talán ki tudja kerülni az emberi igazságszolgáltatást.

      Hatéves proletárkölyök, az ápolónő nem tudja, miért van itt, úgy látszik, az osztályán nincs üres ágy, majd délután visszaviszik. Félénk, de jókedvű, környezete csöppet se nyugtalanítja, elmerülten játszik egy csomóra kötött rongydarabbal. Lesütött szemmel, de határozottan azt állítja, hogy a rongydarab motoros hintaló, és hogy ilyen náluk otthon sok van. Szerteszét hevernek a szobában.

      Náluk otthon különben is csoda világ lehet, állandóan málnaszörpöt isznak, a fagylalt fazékban áll, csokoládébútorok között élnek, ezeket naponta kicserélik. Kiderül, hogy igazat véletlenül se mond, ha álmában beszél, akkor is hazudik. Vigyázni kell rá, mert lop.

      Egyszerre csak nyugtalanság fog el, szeretnék már kint lenni – sokszor jártam tébolydában, most először történik, hogy félek. Hangulatomat vizsgálva, megtalálom a nyugtalanság okát: egy kényszerképzet csúszott gondolataim közé. Arra kell gondolnom, hogy a feleségem a következő pillanatban tréfából és a hátam mögött rám uszítja az egyik őrültet, hogy ugrasson, és bebizonyítsa, hogy igenis, meg vagyok illetődve. Az őrült rám ugrik, és nem tudják megfékezni, nagy baj lesz a rossz tréfából. Természetesen szó sincs efféléről, mégis fellélegzek, mikor elhagyjuk az osztályt.

      Kietlen rossz szag a folyosón, karbolos tisztaság, kopár falak, gyászosan kongó

Скачать книгу