LITMIR.BIZ

      Bizalmad, – álló, déli verőfény

      Felitta szívem régi homályát,

      Most látszik benne minden, mi szép volt.

      “Ritkák ma lenn a kristálypohárok!”

      Mosolyogva tán mondja az Isten.

      Mily egyszerűen! hiszed te a szót el!

      – Lásd, ez feloldja beszédem ága-bogát,

      S úgy mondok mindent most, úgy merek,

      Mint gyerek, ki volt már százrétegű, vén,

      De visszajött, mert meghívta az Isten.

      Te kedves ámulásaid előtt

      Minden szándékom oly egy-utú lett,

      – Kincses életed repdesi körül,

      Mint legyezőszárnyú friss madárhad,

      Mit ujja hegyéről bocsátott el Isten.

      Mert csak én-jóvoltomra gondolsz,

      Azért kell így adnom új-magamat!

      – Feléd csobogó szerelmem sodrát

      Nem fogja sehol le szűk gyanú-gát;

      Ezért oly örökös, mint maga Isten.

      Mi két nagy jóra-epedettek,

      Kiknek mellébe fojtogatták

      Megindulások forró sodrait; —

      Hiába, mégis egybeszakadtunk!

      Fölfelé száll már oltárunk füstje!

      Nagyon szerethet minket az Isten.

      Te édes-kedves társam,

      Miféle szerződés ez?

      Micsoda Isten írta,

      Mikor szívünkbe írta?

      Én puha, fehér párnám,

      Min nem nyughattam eddig.

      Lelkem szép muzsikája,

      Mit nem hallottam eddig.

      Bölcsességgel írott könyv,

      Mostanig nem tanultam.

      Én friss-jó egészségem;

      Mily soká beteg voltam!

      Én reggeli harangszóm,

      Szép napos délutánom,

      Szelíd, esteli lámpám,

      Sűrű csillagos éjem. —

      Ó, éjem, égem, kékem,

      Te kedves kedvességem!

      Csobogó, teli korsóm,

      Friss, hajnali harangszóm,

      Csendes, nyugalmas álmom,

      Napfényes délutánom!

      “Szerelem” – ezt már írtuk,

      Prózába, versbe sírtuk.

      Szerelem; – olcsó szó ez!

      Szerelem! – így ne hívjuk!

      Apám vagy és fiam vagy,

      A mátkám és a bátyám,

      – Kicsiny, fészkes madárkám,

      Ideál; szent, komoly, nagy, —

      Pajtásom, kedvesem vagy!

      Hittel és emberséggel

      Első te, kit vállallak,

      Kit szívvel, szóval vallak

      És álmomba se csallak.

      Kit bántani nem hagynék,

      Kiért tán ölni tudnék.

      Te édes-kedves társam,

      Miféle szerződés ez?

      Micsoda Isten írta?

      A szívem eláll, ha elgondolom:

      Mégis min múlott? Néhány vakeset!…

      – Ha egy véletlen-bokron fennakad,

      Mit ábrándunk ma “törvény”-nek hímez,

      Találkozásunk e kis hazában?

      Ó, higyjünk, kedves! Nem-hinni baj most!

      Mert sok út véres, sok haza sírkert,

      Mert más glinglangot szívharang nem tud,

      Ha csucsujázza lágy boldogságát; —

      Míg zúg a szél kinn, halottak járnak,

      Tábori sátor sírlepedőjük,

      Millió mártír, …hiába mártír…

      – Jaj, higyjünk kedves! Add a kezed most!

      Messze az árok… tőled elég volt,

      Könnyem elég volt! – Félúton intett

      Kegyelmet néked, veszni indultnak,

      Kegyelmet nékem. (Ó, daloljuk most!

      “Te deum!” —, csak így érteni ezt meg)

      – Hazák és útak felett az Isten.

      Igazad van: simítni a gyürődést,

      Visszafésülni ellazult hajat,

      – Még azt hihetnék körül az emberek:

      Valami bolond “íróné” ül itt,

      Ki este verslábaktól dúlt fejére

      Csak így-úgy csapja fel a kalapot,

      S biztosító-tűt vesz kapocs helyett.

      – Az ura? – Az tán még-figurább szerzet!

      Csőbe kuksoló, halvány mániákus,

      Metsz, izzít, szárít, kikészít, leöblint,

      S azt hiszi: ezen nyílik a világ.

      –

Скачать книгу