Az élet útján - Margit Kaffka

Скачать книгу

a holdfényben alattunk.)

      “Most boldog vagyok!” – ott mondtam; te tudod, hogy először mondtam.

      Te szeretőn betakartál, mert hirtelen zizzent hűvös szél;

      És reggelre jött a hír, menned kell, zajlik a világ,

      Lavína indul, orkán zúg, delirizál az élet.

      (Lásd, szó köztünk maradjon: megmondom, mért volt az egész,

      Mert életemben egyszer én: “Boldog vagyok!” – ezt mondtam.)

      Ám isteni gőgben örök: te, én s a mi egy-pár voltunk;

      S már Isten, aki művelte, sem művelheti mássá.

      Te messze, – én itt.

      Most ugyanazt a holdat nézzük és egymáson pihen a szívünk,

      Bár egy percünk se hasonlít, bár hetekig jön tőled a hír,

      Bár gázolsz sarat és vért s a téli földbe tanyázol,

      Bár sírva írok itt most s mellettem bús, üres ágyad.

      Mi történhet velünk?…

      Megölnek? (Ó, nyügözi e gyilkot görcsösen virrasztó szerelmem,

      Ha percre ellankadnám, tán meglelné drága szíved!)

      De régebben vagyunk mi egyek, – tovább is egy a mi útunk…

      Tán elmossa képem az idő?… (Hogy szánnálak nélkülem téged!)

      De csak egy szót kell majd szólnom, hogy szívemre ösmerjen szíved,

      És visszajöjj akárhonnan Solveigod esti dalára!

      – Mint pecsétet tettem szívedre magam, mint bélyeget a te karodra,

      Mert erős a szeretet, mint a halál, kemény, mint a koporsó

      Az igazi szeretet.

      1914

      A TE SZÍNED ELŐTT

      Az én két fáradt asszonykezem

      Hogy milyen lágy, amikor simogat,

      Mily enyhén tárul, amikor ad,

      Terajtad ösmerte meg.

      – Köszönöm neked a két kezemet!

      Szemem, a bágyadt, bús tükröző

      (Áldott csoda ez!) sorsodba nézett,

      És megtanulta, hogy tiszta szövétnek,

      Betlehemcsillag, égi vezér…

      – Áldjon meg Isten a két szememér!

      Mindig azt hittem: rút vagyok,

      Csak durva vágyra hangoló,

      Szívet bájolni nem tudó.

      – Te megszerettél, – s rámigézted

      Ezt a halk, esteli szépséget.

      Oly csúnya volt, mit eddig éltem;

      Kevert, pocsékló, fél, törött!…

      – Most a multam is rendbejött,

      Ahogy teneked elmeséltem. —

      Mert láttad sorsom: megszerettem.

      Nemes, szent csordultig-hited

      Aranykelyhét felém kináltad,

      Szerelmed grálborát ajánltad.

      Most már, míg élek, szent leszek!

      Felmagasztaltál; fent leszek;

      Mindig “te színed előtt” járva…

      Ó hála, hála, hála, hála!

      1915

      RÉGI ARCKÉPEKHEZ

      Milyen helyes csöppség! Kis tömpe lábod

      Hogy terpeszted az első új nadrágba!

      Kis totyogósom, a gombos cipőkkel!

      Mért ráncolod úgy össze homlokod? —

      – Mesélik: egyszer nagy karéj kalácsot

      Majszolva az utcaajtóba ültél,

      Egy gaz darázs járt arra, megkívánta,

      Le is ült rá, de jaj, nem a kalácsot,

      Piros gyüszüszád harapta dagadtra.

      Te ott ültél rémülten, keseregve,

      Fényes szemedből csurgó, nagy könnyekkel…

      Én akkor, – szó ami szó, – már nagyocska

      Leány lehettem, táncórákra jártam,

      S ha láttalak vó’n bömbölni, szép fiúcska,

      Hozzád anyásan lehajoltam volna

      Síró szemed, kis orrod megtörülni.

      Ez iskolai ünnepély a zöldben.

      – A tanító bácsi pálcával int,

      Te hátrább állsz, s szelíden iparkodol

      Kidugni arcocskád két nyegle váll közt.

      Komoly, kedves fej már e kis diáké.

      – Akkor volt, úgye, hogy naplót vezettél

      Jegyezve mindég apró rossz szokásod,

      Titkos betűt írtál be, vagy keresztet,

      S figyelted a naptárban, hogy javulsz-é?

      Te kezdődtél már itt, rád ösmerek.

      … Én? – Kisvárosban szólt-szapult, anyányi

      Lány voltam akkor, nyugtalan, kacér,

      Világgá küldtem első árva kérőm,

      Bár szörnyen féltem, sohse visznek férjhez.

      Itt már kamasz. Izmos, busa legényke,

      Sok torna— s bajnokverseny győztese,

      Önképzőkörben nem költő-zseni,

      “Abszolút geométriárul!” olvas,

      Az osztályfőnök sincs tisztába véle,

      Nem figyel az órán, s hogyha kihívják,

      Az eredményt más módra hozza ki.

      – Az első bakfis derekához nyúlt már,

      De érettségi bankett hajnalán

      Forró szégyennel, dúltan megy haza,

      S megesküszik, hogy “soha-soha többet!”

      … Nekem már akkor megvolt a fiam.

      Ni, hogy felnyurgult! Egyetemi polgár.

      A nyakkendője byroni kötésű,

      – Az ismeretelmélet fogta meg,

      Lényeget kutat, s a léten borong.

      Így kilendülve milyen is lehettél?

      – Sok “szabadság”-gal, sok “eszmecseré”-vel

      Élted hű-hós, diák-leány szerelmed,

      Beszereztél te is lázt, forradalmat,

      A nyárspolgári morál megvetését,

      S jaj, csöpp hián bizony, tuberkulózist.

      … Akkor, futtában láttuk egyszer egymást,

      És meg se láttuk. Milyen messze voltunk!

      “Kevés időm van!” – gondoltam, s lihegve

      Farsangoltam verset, szalont, szerelmet.

      S ez végre – nincs is messze multba már,

      Alatta

Скачать книгу