LITMIR.BIZ

      Későn indultam el várásgyűrte szívvel.

      “Jaj, sietni kell most, utamat vállalni,

      Mozgókép-mozgalmat sorsomba vetítni,

      Gázlóim gázolni, sűrűim felverni,

      Szívemet göngyölni idegen szívekbe!”

      Tikkadt kiváncsiság két szemem árkolta,

      Minden tüskebokrot rengetegnek néztem,

      Útszéli pocsolyát gázlóként gázoltam,

      Minden jött-ment szívet szívemre kötöttem,

      Jött egy rossz szerelem: végzetemnek mondtam.

      Most leválnak rólam a szívek nem-fájva,

      Mint érett gyümölcsről magburka leválik;

      Mi lehet még hátra, mit kell még akarnom?

      … Talán ezentúl már várás nélkül várok,

      Lusta alázattal sorsomnak juházva?

      Voltak szavak mégis, miket sohse mondtam,

      Ezt: “Be jó hogy jöttél! Jaj, ne késsél másszor!

      Látod, boldog vagyok!” Ilyet sohse mondtam!

      Ilyen szent egyszerűt, ilyen szép biztosat.

      Most jut eszembe, hogy sohse voltam boldog!

      Ami még jöhetne: váratlan ajándék,

      Szép tükröző látás, szent dilettáns élmény,

      (… Hisz néha már tudok örülni egy tájnak…)

      Néha így álmodom: vállamra valaki

      Hátmegül, vigyázva meleg kendőt dobna,

      S lábujjhegyen, mint jött, szépen továbbmenne; —

      Építő, szépítő, enyhes jó szerelem.

      (… Csak úgy venném, ahogy örülök egy tájnak;)

      Bizonyos, hogy nem lesz; kicsit tán mindegy is;

      Talán azért szabad boldogságnak hívni.

      Repkénylomb mélyén, mélyen,

      Merev álomkevélyen;

      Márványszeme csukott; —

      Álló, nagy, ősi bálvány,

      Örök vizek magányán,

      Titokszerűn nyugodt.

      – Arca: az Ismeretlen;

      Vak kőbe süllyedetten

      Még fel nem ocsudott.

      Félrelief az anyagban;

      (Az asszony léte abban)

      A fej: a rég aluvó.

      – Keble sokassan áldott,

      Imletni a világot

      Száz teli bimbaja jó.

      Bár tompa fél-imetten,

      Így nyujtja kérdezetlen;

      Nagy, suta Adakozó.

      Csípőtől lábig pólyák

      Zsarnok kötéssel óvják

      Nyithatlan mereven.

      – Van-é rejtelme, mélye,

      Sajátja, lelke, kéje?

      Nem tudhatja senkisem.

      Rótt állatokkal népes

      Írása mit jelképez,

      Olvassad így: Szerelem.

      Néki egyremegy. Állván

      Lombok, vizek magányán

      A mélyen aluvó.

      De imletni világot

      Ezer alakkal áldott

      Dús kebele örökre jó.

      Ilyen volt tán, mikor magához vette

      Öregbátyja, az ács. Tizenhatéves.

      Göndör, fekete sörénye vállig ér csak,

      S nagy, bizantinus, bús gyerekszeme,

      Mély, barna, sokfehérű szembogár

      Tágranyitottan kérdi misztériumát. —

      Mert arca előtt áll halvány, nagyocska

      Jézusa már; s az anyja bús szemével

      Szemedbe néz a képről ő is merőn.

      – S Mirjam nem öleli, – imleti még,

      Nem hajtja hozzá oldalvást fejét.

      Érett, konyuló, méla mozdulattal,

      Együgyű, vállalt, boldog anyaságban,

      Mint ahogy értjük, s áldjuk a Madonnát,

      (Örökre így lett kései képírásnak.) —

      Ez még a szűz s az anyasága: csoda.

      – Kis keble dús fátyol redőkbe rejtez,

      S gyenge karjait, áttetsző üvegkezét

      Bő köntösében mint két lenge szárnyat

      Terjeszti ódon, imás mozdulattal

      Az Úr felé; – s nagy, barna-bogarú,

      Világító fehérű mély szemével

      Komolyan, gyermeki panasszal kérdi,

      Mint az angyaltól Názáretben egykor

      Imádság közben: “Hogy lehet ez, uram?”