LITMIR.BIZ

Скачать книгу

S most érzem én,

      Nagyon szerette hitvesét a herceg.

      Ámulva hallom, hogy énekelünk,

      Hogy velük dallom én is:

      Holtig gyászol

      Fenkölt társat fenkölt lélek,

      És a vigasz vágya vétek,

      Borzadsz, fázol?

      Könnyek medrén kútat ásol,

      Könnyfolyódnak medret ásol.

      Bárha lényed újra éled, – —

      Iszonyod e drága képet

      Visszatermi önmagából.

      Most felegyenesül az ifjú herceg.

      Megfordul..... Hisz császár. Egy német császár

      Koronázó palástja rajt..... De nem,

      Álom csupán… ...Ó, hisz te vagy barátom,

      Ifjúkori barátom, akit egykor

      Szégyenben, rongyokig lezüllve láttam,

      Adósságban, szennyben; hogy lehet császár?…

      Ejh, hisz nem álom… Én vagyok a herceg.

      Én intek. – — S főbbjeim lassan emelve

      Viszik a mély üreghez drága testét,

      Hallom a feszes kötelek rívását.

      Ahogy lecsúsztatják. – — Nem, nem sírok.

      Elfordulok, mert látni nem bírom,

      És nem bírnám érinteni kezemmel,

      S jaj, ezt a szörnyű balzsamillatot…

      Ó daloljatok, daloljatok megint,

      E kinzó lármát mulasszátok el,

      Nem akarok zokogni..... S zokogok már,

      Zokog velem a messze boltozat.

      Holtig áldjon

      Szabadultat szabad lélek. – —

      Ám az élők vágya: élet.

      – Tudsz-e szállni, szállni vélek,

      Szellemhaddal, szellemszárnyon?

      Hogyha kelnek, megölelnek,

      Bú-körödből kiemelnek.

      Most már bírok magammal. – — Most szívem

      Fényre áhít. S míg mögöttem tompán

      Kong a sötét bolt, – a szabadba lépek.

      Megingok. A kék déli ég lenyom,

      Szemem vakítja. – — Messziről viharzó

      Sokezerhangú ujjongás zaja

      Hatol felém, s lehelletem akasztja.

      Most látom; hisz az én népem ujjong.

      Hisz magam írtam tegnap a parancsot:

      “A nép örvendve tisztelje halottait,

      Mert így akarta ő, drága úrnőm!”

      Tavaszünnep van. És alattam messze

      Fatetők csillámzöldje hömpölyög,

      Teraszos, tölgyes park dús lombja révlik.

      Oda – — leszállok. Ott, a fekete

      Gallysűrűn átsürög az ünnep üdve.

      Tisztás ragyog, és mintha galambszárnyak

      Hószín raja surrogna át a fák közt,

      A májusszagtól édes levegőben,

      Mégis.... galamb röpte nem ily hullámos,

      Virág hull ily ziláltan. Szárnyvirág.

      Szárnyas, fehér virágok tengere

      Felhőzi az embernyüzsgést. – — Most látom…

      Összefogóznak, körben lejtenek,

      Szétválnak újra – — virágzó gallyakkal

      Táncolva játszanak. Megyek utánuk

      Illatjok tűz-nyomán… – Ó, látom őket,

      Mezítlenek. De nem. Valami fényt

      Lehellnek tagjaik, mely mint a fátyol

      Átlátszó, bár sűrű. Nyakán, kezén

      Ékszert visel mind; válluk gyenge szárnyat,

      Mint mesenagy nappali pillangóké.

      S ki szőke hajjal jár, kék burka van,

      Sötét sörényűeknek tűzpiros.

      – Így táncol népem, szárnygallyakat lenget,

      Tiszteli drága nőm akaratát,

      S lát engem; mint álomban loholok,

      Mindenki ujjong. S ott a pázsiton

      Szép kút csobog, – — és egy sereg leány

      Lejti körűl dalolva.

      Vággyal vigasz jár.

      A kéjben minden megfejtve,

      Halálba élet van rejtve.

      Ó, ha kebleim dombjára hullnál.

      Szájoncsókolnál,

      Tegnap és holnap hadd volna felejtve.

      Mily szoros a koronázó palást,

      Hévség sugárzik, forróbb, mint az ég,

      E lányok s ifjak fénylő teste ontja.

      Most csapatonkint szemlélem a népet.

      Itt valamennyin ifjú emberek. – —

      S szívem atyai gonddal telik el:

      Hisz öregekért is van a tavasz,

      De ők, úgy látom én, most otthon ülnek,

      Bús odvaik félfényében morognak;

      Nem ösmerik királyi szívemet.

      Én ifjaim ti! Énekeljetek!

      Ti értitek drága úrnőnk szívét.

      Dalt! És a tölgyek száz levele reszket

      Férfihangok karától.

      Évek: órák, kínra-költek:

      Gyönyör: annyi mint pazallás.

      Élet: vérző sebbel dallás.

      – De ha szív-véreddel élted:

      Sorsa oldott, mély hitvallás.

      Ó, egyre forróbb fényük olvadt burka,

      Egyre nyomasztóbb királyi ruhám.

      Éget. Pihenni kell. Elhagyni kissé

      Az ünnepet. Már messze tarkaságban

      Foly szét a szárnyak játéka a földön.

      Vállaim fájnak. Végtelen e park tán?

      A fák sűrűbbek lesznek, erdők lesznek;

      Egy völgybe érek, mely bükkel benőve.

      Fellélekzem. Úgy hat ide a zaj csak,

      Mint szent morajja távoli misének.

      Alig erősebb, mint a forrás hangja,

      Mely útamat mormolva követi.

      Mélyül a völgy, s körülhajol egy párkányt.

      Itt szétgurul a forrás, s ragyogó

      Szivárványfonalakká fut a fűben.

      S zeng, mint valami dal. Nem: eleven hang.

      Már szakadék a völgy. Tajték ragyog lenn,

      A

Скачать книгу