Az élet útján - Margit Kaffka

Скачать книгу

tarka szálat öltésnek eresztve

      Babrált egyszer egy haragos leány.

      Nem egymagában volt, – ez a baj épen! —

      Mellette is meg szembe, szörnyűképen

      Figyelve, gyanakodva egy a másra,

      Egy mókás öreg ember meg a társa,

      Fölöttébb komoly ifjú húzogat

      Tarka ostáblán furcsa bábokat.

      Fogy a futó, menekül a király,

      Itt még a bástya rendületlen áll;

      Szökdösve oldalt, jobbra-balra térnek

      Az ördöngős fehér-fekete mének,

      S bár egyre hull a sok vitézi báb,

      Új nemzedék jön és tüzel tovább.

      Harc, melybe’ nincs szenvedély, csak ész,

      Melyben, ha minden elhull, mi se vész.

      Ám egy redő az ifjú homlokon

      Jelenti: az eset komoly nagyon!

      A lány csak ölt, csak tűz, – kifejti egyre…

      Csodálkozó haraggal várva, lesve:

      “Mikor lesz vége? Udvarolni sem mer?

      Beh ócska játék, beh unalmas ember!”

      Mult napra nap, telt lassan hétre hét,

      S a kerti asztalon terítve szét

      A harcmező; rajt’ sárga-barna kocka

      Következetes híven váltakozva

      Most is a régi. Talán odabent

      Van felbomolva a bölcs hadirend!?

      A harcos bábú lézeng oktalan,

      Meg visszatér, majd ész nélkül rohan.

      A király egy csikót vesz üldözőbe,

      Paraszt a tornyot ütné agyba-főbe,

      S a királyné, rézsút tipegve fogytig,

      Az ellenséges fővezérbe botlik.

      … És kit okolni kell a sok bajér’,

      Két nyugtalan kéz néha összeér.

      S két ifjú szempár, amikor lehet,

      Találkozik a csatatér felett…

      Nagyapó nézi hosszan, meglepetten:

      “Olyan komoly, derék fiúnak hittem,

      S bomlik immár ez is oktondi lázban!…

      Nincs tartalom a mai ifjúságban!”

      1906

      REGGEL

      Elvitte nyugalmam egy hajnali álom,

      Feledve imetten a színe, alakja,

      Ködbeborítva, messzemaradva…

      Valamit keresek és nem találom.

      Lihegve a függöny redős szövetén

      Betör a győztes, a reggeli fény,

      Iromba fantomok, száz újszínű lény

      Surran előttem, amig üldi a fény;

      Késik egy, – már-már foglya levén

      A lomha tudatnak a lét peremén —

      Ám bomladozásuk szörnyű serény,

      E tarka lidérchad, – de megkötöm én!

      Ittfogtam a szót… ám értelme felén!…

      Mi volt? Hova lett?… Idehagyta?

      Más a színe és más az alakja…

      Tördelt, kusza szókat még suttog az ajkam.

      Valaki kacagva említi ébren:

      Mit álmodhattam?… És nevetnek rajtam,

      A nappal sugaras derüjében,

      Diadalmas, nagy derüjében.

      1906

      SZERETTELEK

      Szerettelek téged

      Hajnalhasadáskor, —

      Harmatos hajnalon,

      Rózsapiruláskor,

      El is feledtelek

      Első kakasszóra,

      Mindennap feledlek, —

      Máig is temetlek

      Azóta, azóta

      Meggyászoltalak én,

      Pillangós ruhába

      Sirattalak minden

      Hangos kacagásba, —

      Pénteken pirosba,

      Szombaton fehérbe, —

      Ma is gyászollak tán,

      Virágvasárnapiján,

      Rózsapiruláskor,

      Talpig feketébe.

      1906

      APÁM

      Beszélik róla: különös, nagy szeme,

      Opálos, idegen, északi szem,

      Távolba révedt mindig. El tudott

      Babrálni félnapon egy tő virággal,

      Hozzáhajolt – s a gyönge, finomult,

      Kényes, nagy szirmok küzködő illatát —

      Az asszonynak is – a lelkét kereste.

      Képeket gyüjtött, könyvet, régi himzést.

      Az emberekkel is erőlködött,

      Dús lakomáin csillogott az asztal,

      Zaj nélkül szolgáltak fel, s a borok

      Kristálytüze oly mélyen, lángolón

      Aranylott. És ő kedvét lelte benn,

      Amíg friss volt az abrosz s a virágdísz.

      Ám később, mikor egyre harsogóbb,

      Vitázóbb lett a szó, fojtóbb a füst,

      Szidták a kormányt a megyés urak.

      Tíz is beszélt – és trágár, durva tréfán

      Kacagva dőltek el —, baráti csókban

      Ellágyultan dadogtak majd, amíg

      Néhánya horkolt már pittyedt ajakkal.

      Oh – akkor oly zavart lett, oly merengő,

      Elnézte őket fátyolos, bús szemével,

      S érezte, hogy csak ő a magános itt.

      Aztán füttyentve hívta be hű ebét.

      Csörtetve jött a vizsla, hozzásímult.

      Ölébe téve az okos, nemes fejet,

      S a szürkülő borgőzös reggelen

      Amíg simogatta – egymásra néztek.

      Mondják; később én lettem szemefénye.

      Feledte értem a híres virágait,

      Csipkés, szalagos bölcsőm fölé hajolt,

      És mint egy drága porcellánt, úgy őrzött.

      Mennyit virrasztott kis betegágyamon!

      S amikor egy nap, senkitől nem tanulva,

      Le tudtam írni először két betűt,

      Magához

Скачать книгу