LITMIR.BIZ

      1. fejezet

      Ecuador

      A helyzet teljesen reménytelennek tűnt. A megáradt folyó magával ragadta egyre jobban fáradó testét, fejét csupán másodpercekre tudta a víz szintje fölött tartani, fuldoklott, ráadásul ahogy sodródott a vízben, folyamatosan nekiütközött a folyóban levő szikláknak. Fájt minden porcikája, de leginkább a feje, mintha valami szét akarta volna robbantani: érezte, hogy egyre kevesebb az esélye a túlélésre. A fájdalom erősödésének mértéke már-már az életéért való küzdelem feladásához vezetett. Nagyon közel volt ahhoz a döntéshez, hogy kész, nincs tovább; ennyi volt a földi pályafutása, amikor hirtelen felébredt és rádöbbent, az egész csak egy rossz álom volt. De pillanatokon belül azt is megtapasztalta, hogy a valóság sem sokkal kellemesebb ennél a rémálomnál. Egy csőből zubogott a víz a fejére, miközben egy láb szorgalmasan rugdosta az oldalát. Egy döngölt agyagú padlón feküdt egy ócska faházikóban. A helyszín ismerős volt számára, hiszen már több, mint egy éve ez volt az otthona. Körülötte számtalan üvegpalack és fémdoboz hevert szétdobálva, ami szintén nem volt újdonság neki, mivel a mindennapi környezetét ezek a gyorsan ürülő sörös dobozok és whiskys palackok határozták meg. A slagból zubogó víz, illetve az a barna láb, amely megállás nélkül rugdosta viszont szokatlan volt számára. Ehhez a pillanatnyilag értelmezhetetlen helyzethez hozzátartozott egy ismerős hang is, mely fáradhatatlanul ismételgette:

      - Amigo, ébredj, telefonod van.

      Nagy nehezen kinyitotta a szemét, felnézett a földről. Meglepetésére a házigazdáját látta maga fölött tornyosulni. Ő volt a rugdalódzó barna láb és a morcos hang tulajdonosa, José, akivel pár évvel korábban ismerkedett meg. Akkor még volt pénze, s az ecuadori kisváros legjobb, pontosabban egyetlen szállodájában lakott. Abban a szállodában, amely a világ legtöbb részén maximum csak egy egycsillagos motel lehetne, de itt a világvégén természetesen büszkén viselte az öt csillagot, amely a kopott bejáratnál volt a falra festve. Az erre szóló jogosultságot egyébként semmilyen hivatalos papír nem igazolta, de az erről szóló bizonylatot még egy vendég sem kérte el a tulajdonostól.

      Pár hete élt már ebben az unalmas kisvárosban, ahol soha semmi nem történt: nem voltak turisták, csak a helyiek lézengtek a poros utcákon, de ők is csak akkor, amikor a hőség csökkenése lehetővé tette az élet elviselését a házfalakon kívül is.

      Ekkor először betévedt José kocsmájába. A kocsma maga volt a tökéletes egyszerűség. Fából készült építmény volt, mely sem oldalt, sem felülről nem zárt tökéletesen. Ha az időjárásnak olyan volt a kedve, a szél és az eső szabadon járt-kelt a kocsmán keresztül. Néhány faasztal és szék volt az összes berendezése, és persze a bárpult, ami biztosította a kiszolgálást. Ugyanis személyzete nem volt, csak José, aki munkaidőben sosem hagyta el a bárpultot: így ha valaki inni akart, kénytelen volt odamenni hozzá, hogy megrendelje és átvegye az italát.

      A kocsma egyszerűsége azonban nem ment a népszerűsége rovására. Általában tele volt helyiekkel, sőt gyakran a vendégek kiszorultak az utcára, ahol gyakran az elviselhetetlenül meleg időben fogyasztották el napi söradagjukat. A tulajdonos a kényelmük fokozása érdekében néhány ócska műanyag asztalt és széket is kihelyezett számukra a kocsma elé. De akkor, amikor először járt ott, csend volt a kocsma környékén, az ajtó tárva-nyitva volt, sem az utcán, sem az épületben nem volt egy vendég sem. Bement a nyitott ajtón, udvarias ember lévén hangosan köszönt. Nem történt semmi, nem reagált senki. Ismét köszönt, még hangosabban, várt egy keveset, de továbbra sem jelentkezett senki. Körbenézett a félhomályban. A pult mellett volt egy raktár feliratú ajtó, elindult arrafelé, s amikor az ajtó mögött zörejeket hallott, benyitott. A helyiségben egy nagydarab, fekete férfi ült véresre verve, egy rozoga faszékre kötözve. Előtte három, szintén fekete, kellően nagydarab fickó azon ügyködött, hogy a széken ülő még rosszabbul érezze magát. Az ajtónyitásra egyikőjük hátrafordult, ránézett, majd anélkül, hogy abbahagyta volna a széken ülő ember ütlegelését, nyugodt hangon csak annyit mondott:

      -

Скачать книгу