Скачать книгу

a kit nem szeretek, azzal megtenném, nincs abban semmi. Későbben kapja, korábban kapja az ember a hozományt. Te is ilyen bolond vagy, hogy adsz az ilyesmire valamit? Hanem ezzel a lánynyal, ez más, megvetném magamat, szembeköpném magamat a tükörből…

      Nagyon erélyesen beszélt, de a végén nagyon is elcsendesedett. Dörzsölve rángatta a nagy orrát, laposakat pislantott barátja felé:

      – Titusz, – mondá csendesen – hát csakugyan úgy meglátszik az az arczképen is?

      – Az bizony meglátszik, öreg; de nem baj; kinek mi köze hozzá?

      Sokáig sétáltak ez estén. Ittak egy kis borókát is, a mitől Jisbi még szomorúbb lett. Egész estén át nem lehetett szavát venni. Igy volt ez ezután, hol víg volt nagyon, hol egészen szomorú.

      – Olyan vagy, mint egy beteg ökör! – mondá Vratarits.

      Jisbi mosolygott ezen a hasonlaton. Jóváhagyta. Fejét tenyerére támasztva, bólintott:

      – Olyan vagyok!

      – Ki fogunk innen vetni! – enyelgett vele Hermus.

      – De hát hogy vizsgáztok akkor? – mondá Jisbi, éppenséggel nem a szemrehányás hangján. Maga-magának mondta, nem egyszer, többször is:

      – Kutyák, hogy vizsgáznak akkor!

      Pedig a vizsga és még inkább a vizsgadíj letételének határideje rohamosan közeledett. Hermus papiroson kiszámította a napokat, az órákat, a perczeket. Négyszer huszonnégy óra, már csak háromszor…

      Iszonyuan tanultak ezen az utolsó napon. Vrataritson szinte dühroham vett erőt. Csak Jisbi hallgatta szórakozottan a Hermus előadását. Néha nem ide tartozó megjegyzéseket tett:

      – Fiuk, tanuljatok, hogy minél előbb, mennél több hamis visum repertumot állithassatok ki…

      – Az a fő, hogy az a fiu, a kit nemzetek majd, ne legyen koldus-kutya!

      Ügyet se vetettek rá. A tanulás, helyesebben a boldogulni akarás láza befelé terelte látóképességüket. Azt se jegyezték meg valami különösebben, hogy nem vacsorált otthon. Hanem a mikor reggelre kelve nem látták fekhelyén, ki-ki megvakarta a feje búbját, a maga szokása szerint. Vratarits szidta:

      – Lump faj a zsidó! – mondá elgondolkozva.

      Bazsó megrettent:

      – Hátha elkártyázta a pénzünket!

      Elindulának keresni Jisbit. Sehol semmi nyoma. Meglátogatták a gyógyszerész-hallgatót, az látta egy órával előbb a tejeldében. De erre nem lehetett adni, mindig hazudott. Több jellembe vágó hibát tudtak róla a fiuk, például azt, hogy tudatlan emberek előtt orvos-növendéknek adta ki magát.

      – Jó volna azt a bizonyos Idát kikeresni! – mondá Titusz. Ennek a Jisbinek alkalmasint baja van ezzel a kis békával.

      A maguk nagy próbálatlanságával megkisértették kétszázezer asszony közül kikeresni ezt az egyet. De az egész városban nem találtak se jó, se rossz asszonyt, egyetlen egyet sem, a ki ismerte volna Bénobot.

      Meghült bennük a vér. Két napja mult már, hogy a nagy filiszteus nem mutatkozott az almaszagú szobában. Nem tudtak tanulni többé, rakásra ültek a befütött, de égni nem akaró kályha előtt.

      Reggel volt. Hermus félig felöltözve didergett, Bazsó az óráját nézte:

      – Két óra az élet; ha addig ki nem guberáljuk a pénzt…

      Vratarits Titusz haragosan intett a kezével:

      – Egye meg a fene a professzorokat, a vizsgát, az egész életet… Csak ez a fiu jönne haza, ez a héber, ez a barom, ez a gazember!

      A szertelen dühtől megnedvesedtek a szemei. Nem tudott maradni többé egy ültő helyében, felkelt, leült az irásra szolgáló asztalhoz. Kezébe vette a tollat és rajzolgatott az itatós papirosra.

      Egyszerre letette a tollat. Jisbi valamelyik utolsó napon telefirkálta az egész papirost. Olvasta először magában, aztán hangosan.

      – A Jisbi, nézzétek, teleirta…

      – Mit firkált?

      – «Úgy iszom a gúnyt, mint a vizet!» «Az a fiu a ki egy hétig napot evett – el van veszve!» «Királynak lenni jó!» Anatomia, anatomia, anatomia, anatomia!

      Nem értették, mit jelenthetett ez a százszor leirt anatomia. Nyitva maradt ajakkal hallgatták. Hermus egyre kinézegetett az ablakon. Titusz folytatta a felolvasást:

      – «Mielőtt megláttalak, mielőtt ismertelek, Ida!..»

      Verset akart irni. Nincs ott a többi?

      – Nincs, csak sok, sok I betü. Meg itt még egy sor: «Biri, Kata adieu!»

      – A kecskék. Búcsuzott tőlük! – hebegte Hermus fuldokolva.

      Elhallgattak. A szoba megtelt kályhafüsttel, gőzzel. A korom lerakodott halvány arczaikra. Nem tudtak egymásra nézni, kitekintettek a havas, néma, elhagyatott udvarra. Hátha egyszerre csak jön, megjelenik, mint ahogy lóbálódzva szokott roppant nagy lépésekkel, sebesen.

      Nem jött. Hermus valahogy föltápászkodott, kinyitotta az ajtót, nyitva hagyta.

      – Mit csinálsz, meg vagy őrülve?!

      Csakugyan, mintha meg lett volna őrülve, egy darabig némán állt a nyitott ajtó előtt, aztán furcsa kézmozdulatot tévén, a levegőnek susogta:

      – Jisbi, aranyos Bénob, Sándor, jere be!

      Nem mosolyodtak el azon, a mit cselekedett. Különben is megbánta, leült, elővette kedves könyvét, a bibliát, kinyitotta találomra és olvasott, mint ahogy rendesen szokott, hangosan:

      «Sokkal inkább nem hallgat meg, ha azt mondod: Isten nem viselsz én rám gondot! Az itélet azért legyen ő előtte, és reménységed vegyed ő benne. Most pedig mivelhogy ezt nem miveled…»

      Hangja elfult, nem tudott olvasni.

      – Tovább, olvassad tovább!

      Könyes szemmel, kibicsakló hangon, kapkodva folytatta:

      – «Várj még egy kevéssé, megmutatom néked az igazat; mert még vagynak az Istennek mentésére való beszédim!»

      Dühösen csapta be a nagy fekete könyvet, anélkül, hogy lapjait megszagolta volna. Fölmászott az ágyra, összekuczorodott. Vratarits odalapította arczát a fagyos ablakhoz, a koromtól piszkos, a könytől nedves volt a képe, mint egy porban játszó síró gyereké.

      – Nem látok – szólalt meg egyszerre. Nem látok, gyertek csak! Jisbi Bénob másik két barátja is odaállott az ablakhoz. Lenéztek az udvarra.

      A házmesterrel jött fölfelé a klinika szolgája. Mit keres ez itt? kérdezték maguktól egy pillanatra. Aztán nem kérdezték többé, meggémberedve várták, mint jön mind-mind közelebb a sötétzöld ruhás, ezüst-zsinóros ember, azon a havas nyomon, a hol Jisbi Bénob lóbálódzott előre hatalmas csontjaival, gyermekre szabott kis télikabátjában még egy pár nappal előbb – utoljára.

      Titusz a küszöbön várta:

      – Nos, megtalálták?

      – Meg, – mondá a zöldruhás ember, a ki hullákot szokott vásárolni az egyetem boncztani intézete számára.

      TÓTH TERÉZIA

      Husz forint ára részvéttel kisérte ki a professzor Zsobokinét.

      A rendelő szoba ajtajában elbucsúzott tőle és visszaszólította az urát:

      – Ügyvéd ur, egy pillanatra! Őnagyságához

Скачать книгу