LITMIR.BIZ

Скачать книгу

aztán nagyon kedves kis bolond legyen!

      – És harmadszor nem venné el azért sem, mert mint jó Vidovics, szentül megfogadta, hogy sohasem fog megházasodni.

      – Nem, azt nem fogadtam meg. Amint nem fogadtam meg azt sem, hogy nem fogok párbajozni. Azt sohasem tudja az ember előre. De nem veszekszem s nem keresem a házasság veszedelmét.

      – Inkább elutazik.

      – Inkább elutazom.

      – S mondja, miért tart úgy a házasság veszedelmétől? Maga nem ötven esztendős.

      – Mert tudom, hogy minden asszony elégedetlen s mindegyik az urától kéri számon, amit az élet tagadott meg tőle. Már pedig az élet mindenkitől megtagad valamit. Semmi kedvem egy örök szemrehányást hordozni ártatlanul.

      – S ebben a meggyőződésben élve, mégis képes volna elkövetni a helyrehozhatatlan ostobaságot?

      – Ha nagyon szépen kér rá valaki. De igen nagyon szépen kell kérnie!.. Van magamhoz való eszem, de a férfiak gyöngék s a leányok erősek. Valami érthetetlen fegyverök van, amelytől félek, mint ahogy a zuluk félnek a fehérember Winchester-fegyverétől. Különben nagyon részeg lehetek, mert bölcselkedem.

      Ebben a pillanatban egy podgyászszal megrakott, csukott batár fordult be az utcasarkon és Sugár Mariska, aki hárászkendőjébe burkolózva, nyugodtan könyökölt a nyitott ablakon, hirtelen fölemelkedett.

      – Ahá, az új lakóim!

      – Kiadta a főhadnagy szobáját?

      – Igen. Tegnap. Két kis énekesmadárnak.

      – Csinosak? Érdemes megvárni őket?

      – Még egyiket sem láttam, csak a nagynénjökkel beszéltem. Kitünő figura; olyan mézes s olyan előkelő, mintha bálanyának született volna. Majd meglátja, milyen jó alak.

      Kezet nyujtott s visszahuzódott az ablaktól.

      Calvados azt hitte, hogy elvégezték a dolgukat s menni akart. De gazdája egy mozdulattal megértette vele, hogy másképpen rendelkezik.

      Ott maradt az ablaknál s megvárta a batárt. A rozoga, ócska, sáros bárka bekanyarodott a kocsipallón s megállt a kapu előtt.

      Míg a kaput belülről kinyitották, a kocsis kidugta a fejét két óriás kosár közül s alázatosan köszönt a nagyságos úrnak.

      – Honnan jössz? – kérdezte tőle Vidovics rácul.

      – A fogadóból, – felelte a kocsis.

      – Csak a podgyászt hozod?

      – Nem, az uraságok is benn ülnek.

      Ez a fölvilágositás meglehetősen fölöslegessé vált, mert a bárka megizzadt ablaküvege mögött egy női fej jelent meg, mely a kis ülés felől kiváncsiskodott ki az utcára. Vidovics nem láthatta jól a kiváncsi fejet; amit mégis észrevett, egy csöppet se elégítette ki.

      – Öregnek látszik s mintha mosolygott volna. Ez a nagynéni. De hol van a macska, jobban mondva, hol vannak a macskák?

      A kaput kinyitották s a bárka behömpölygött az udvarra. Vidovics a kapufélfához kormányozta Calvadost. Mariska a cselédeivel már kinn állt az udvaron s mikor a kocsis nagynehezen megállította gebéit, udvariasan nyitotta ki a bárka ajtaját.

      A kocsiból legelőször is egy alacsony termetü s fürge mozgásu öreg hölgy pattant ki, aki nyájasan üdvözölte Mariskát s aztán a bennülőkhöz fordult. Azok mintha nem akartak volna mindjárt kiszállani. Pár pillanatnyi parlamentálás után Mariska meg az egyik cselédje eltüntek s nemsokára egy gyékénynyel tértek vissza, melyet a kocsitól a folyosó lépcsőjéig vezető, kissé lejtős útra terítettek.

      – Sáros nekik az udvar, – szólt magában Vidovics Feri. – Ejnye be kényesek!

      A következő percben Mariska és az öreg hölgy két bundába és nagykendőbe burkolt, tetőtől-talpig bebugyelált női alakot emeltek ki a kocsiból, akiket takaróiktól alig tudtak a széles bárkából kifejteni. Mintha két kényes, délszaki növényt emeltek volna le onnan, hogy a melegházba vigyék.

      Vidovics Feri még csak az orrukat sem láthatta nagykendőiktől, de azért le nem vette róluk a szemét.

      – Úgy ugrálnak mint a gazellák, – monologizált, mialatt amazok felszöktek a lépcsőn s eltüntek a szobájokban. – Egyik sem lehet idősebb tizennyolc esztendősnél… Hátha egyszerüen bemennék hozzájuk?

      De maga se tudta miért, nem tudta elszánni magát, hogy berontson a szobájukba, ahogy művésznőkkel szemben már megszokta. S Mariska, mikor áthaladt a folyosón, hogy visszamenjen a maga lakásába, álmélkodva látta, hogy Vidovics Feri még most is ott táncoltatja lovát az ajtaja előtt.

      – Maga még most is itt van, Feri?

      – Látni akarom az énekes madárkákat.

      – Arra még ráér. Menjen haza és aludja ki magát.

      – Olyan illetlennek talál, hogy nem mutathat be nekik?

      – Most mindjárt?

      – Természetesen.

      – Ohó! Az lehetetlen. Először, mert, öltözködnek. És másodszor…

      – Másodszor is van?

      – Ezt kellett volna először mondanom. Tudja, ezek nem affajták, akikhez csak úgy egyszerüen beállít az ember. Első tekintetre látni, hogy jobb családból valók. Nem az Apor Ilonka-genre, amivel nem akarom kicsinyleni a hódításait.

      – Csak tessék. Ezek tehát ama bizonyos szegény, de becsületes, rossz sorsra jutott, de büszke lengyel főnemes leányai?..

      – Azt éppen nem mondom. Az öreg hölgy szavaiból úgy vettem ki, hogy zeneprofesszor az apjok.

      – Ah, zongorahangoló! Az már más. Eszerint testvérek?

      – Annyira testvérek, hogy ikrek.

      – Ah, ah, egyre érdekesebb a dolog. S én haza menjek aludni? De maradjunk a főkérdésnél. Csinosak?

      – Mint két rózsabimbó. S egyik olyan, mint a másik. Annyira hasonlítanak, hogy össze lehet őket téveszteni.

      – S hogy ez ne történjék, az egyik piros, a másik pedig kék szalagot visel.

      – Amint mondja.

      – De hisz ez Giroflé és Girofla, az operette!

      – Azt mondják, hogy a színháznál így nevezik őket.

      – Lám, lám, lám, lám. És maga azt kivánja, hogy haza menjek?

      – Természetesen. Remélem, nem akar nálam botrányt csinálni? Ezek még nem ismernek; azt gondolhatnák rólam, amit akarnak. Mit tudják azt, hogy maga három napig ivott?!

      – Azért ne haragudjék rám, Mariska; már megyek. De mondja, nem láthatnám őket az ablaknál?

      – Ó, még ráér megismerkedni velök. A szezon végéig itt maradnak.

      – Igen, de én egy pár nap mulva megyek San-Remoba. Pénteken, vagy legkésőbb szombaton.

      – No, addig nem fogja elcsábítani őket.

      – De büszke a lakóira!

      – Majd maga is más hangon fog beszélni, ha megismerkedik velük. Lasciate ogni speranza.

      – Maga minden szinésznőről ezt mondja. S ezért szeretem magát. Nem ábrándul ki soha. Imádom magát, Mariska. S hogy megmutassam, mennyire tisztelem e házat: megyek.

      – Azt hiszem, ideje, hogy menjen. Calvados már

Скачать книгу