LITMIR.BIZ

Скачать книгу

se felelt, nem volt itt ki sem. A gyermekek játszottak a negyedik szobában.

      A gyermekek! Ha ereje van, kirohan hozzájok és elkiáltja magát:

      – Megölték az anyátokat!

      Szerencsére nem tudott mozdulni helyéről, perczekig tartott az is, a mig óriási erőfeszitéssel az ajtóig vánszorgott és a kulcsot a zárra forditotta.

      Egyedül akart maradni emberfeletti fájdalmával, melyet csak azért tudott elviselni, mert öntudata gyakran perczekig szünetelt. A mikor ujra, meg ujra felocsudott: legelsőbb is a tényt mondta el magának. És látta azt minden oldaláról, a legigazabb, majd a legfantasztikusabb világitásban. Látta a gyilkost is, a legkülönfélébb alakban. Különféle fejek villogtak fel agyában, jöttek, tüntek, de sorukat minduntalan egy mosolygó, fehér arcz zárta be – a Renner Györgyé.

      – Ő volt, senki más! – suttogta.

      – De miért? – kérdé hangosan.

      Mindenféle zavaros válaszokat adott magának. Nem tudott ezekből kibonyolódni, nyögve simitotta meg homlokát:

      – Csitt! – mondá. – A gyermekek meghallhatnak valamit.

      Kezdett józanodni és a mig kikelt lelkében a boszu halálos érzése: nőttön-nőtt józansága is.

      Megállapitotta magában, hogy egyelőre mindenről hallgat. Nem szól senkinek semmit. De nem hal-e meg a titok sulya alatt, magával vivén azt sirjába? Szüleinek szól. Borzasztó gondolat. Fölkeresi Gyalui Istvánt és annak mond el mindent! Ez az idea tetszett neki, de azért csakhamar lemondott róla.

      Egyedül viseli titkát és addig nem nyugszik, mig minden nem világos előtte.

      De addig?

      – Szinlelni fogok, erős leszek! – mondá magának.

      És aztán, ha minden világos lesz?

      A bájos, teli, szelid arcz eltorzult, megnyult. Egy torz mosolygás, mint valami árnyék vonult át rajta.

      Nem volt többé gyámoltalan, az orvosi lap czikkét óvatosan kitépte és elrejtette zsebébe. Aztán kinyitotta az ajtót. Este kilencz óra volt, várta a férjét.

      Az ura csak éjfélkor jött meg. Lábujjhegyen ment át szobáján, bizonytalan lépésekkel, hevesen szivarozva. Az asszony nyitott szemmel, visszafojtott lélekzettel, ágyában felülve virrasztott még és a félelem lázától most már forró bágyadtság vett rajta erőt. Az egész estét azzal töltötte, hogy megállapodott egy elhatározásban; abban, hogy beszélni fog urával. Mit, hogyan? arról nem gondolkozott még, de hogy megszólitja szokása ellenére mindjárt az éjjel: az még az utolsó pillanatban is szilárd szándéka volt.

      Kiszáradt torokkal, kimeredt szemmel bámult most a sötétségben tovamozgó égő pontra: a szivarozó emberfejre. A kis tüzkör mind kisebb lett, Renner a nagy szoba másik végébe ment, eltévesztette szobája ajtaját. Káromkodott, csendes borizü hangon:

      – … So’sincs itt gyufa!

      – Csengessen a cselédnek! – szólalt meg gépiesen Mari.

      – Fel vagy még? – kérdé a férj leglágyabb és legszelidebb hangján. Egészen el volt érzékenyülve, szidta magát, hogy igy megzavarja felesége éjjeli nyugodalmát…

      – De dolgom volt, fontos dolgaim!

      Valahonnan előkotorászott egy gyufát, gyertyát gyujtott, aztán felesége szobájában leült a divánra. Nem szólt egy szót sem, hanem szivarja mellől időnkint csendesen nevetett. Igen jól érezte magát, azonfelül meglátszott rajta, hogy roppant meg van elégedve magával.

      – Egészen jó napom volt ma! – mondá a hosszu csend után kenetteljesen. – Jó napom lebonyolitottam az éjjel egy függő dolgomat.

      Az asszony nem kérdezte: mit? De György mintha hallotta volna e kérdést, megfelelt rá:

      – Nem anyagi dolog, csak egy kis, egy igen kicsiny, de sulyos félreértést oszlattam el. Az ember – fájdalom – az ilyesmit egy jó konyháju hotelben végzi el a legjobban. Persze, jó borok is voltak! Meglátszik a szememen? Mit? De mondjad igazán.

      – Nem! – mondá az asszony.

      – Hiszem, hogy nem. Birom a bort. Csodálatosan birom a cognacot is. Nem ismerek embert, a ki ugy birná, mint én. Tizenegykor azok már mind oda voltak. A kis doktor operarészleteket fütyült. (Külön szobában voltunk.) Rigolettóból és Hunyadi Lászlóból. Csodálatos szépen, azt meg kell adni. Hanem hirtelen garázda lett, aztán…

      Az operákat fütyülő doktor nevének emlitésére az asszony minden erejét összeszedte és figyelni kezdett. Annyi energiája volt, hogy még kérdezni is tudott:

      – Összevesztek?

      – Össze. És hogy min, hogy min! Képzelje el. Ivás közben egyszerre csak félrehuzott és egy impertinencziát sugott a fülembe.

      – Mit?

      – Nem lehet megmondani, olyan ocsmányság. Talán legjobb lett volna, ha leütöm, nyomban!

      Jó kedve egyszerre elhagyta, dühös lett, csaknem kiabált. Az asszony csititotta:

      – Csendesen, fölébrednek a gyerekek!

      Renner közelebb ment felesége ágyához és visszafojtott hangon, de még elementárisabb dühvel beszélt:

      – Olyat mondott, a miért több esztendőre bezárathatom. Tulajdonképpen nem is tudom, miért nem teszem meg, ostobaság, hogy meg nem teszem!

      Ujra kiabálni kezdett és nem lehetett mérsékelni többé. A sok ital is kitört rajta a nagy hőségben, arcza fölött is, beszéde fölött is elvesztette uralmát. De hogy mit sugott neki a fütyülő doktor, azt mindig kikerülte, pedig a hogy kerülte, ugy szerette volna el is mondani. Többször belekezdett a mondókába, meg-meg abbanhagyta. Ajka, talán akarata ellenére, végre kimondotta mégis, legalább extraktumát a sértésnek. De olyan lassan szólott, hogy felesége nem értette meg.

      – Nem értettem, hangosabban; jöjjön ide!

      Renner György odatámolygott az ágyhoz és felesége feje fölé hajolva, suttogá:

      – Azzal gyanusitott, hogy Ágnest én öltem meg! – A nagy csöndben szinte hangos beszédnek hallatszott ez az elfojtott suttogás. És mintha viszhangzott volna is a vékony falak között:

      – … én öltem meg!

      Az asszony visszahanyatlott az ágyra, a férfi pedig előbb körülnézve a szobában, folytatá akaratlan beszédét:

      – Hogy megmérgeztem! Hogy én mérgeztem meg. Én, a ki imádtam!

      Könyekre fakadt; csuklott, sirt. A részegség kitört rajta egészen, elbeszélt, összebeszélt mindent.

      – Ki imádta a megboldogultat? Én! Ki ölte meg? Én! Hogy illik ez össze, micsoda konzekvenczia ez? Itélj fölötte te, kivánom, hogy te itélj: nem a legőrültebb gazság-e az ilyen gyanusitás? De ha legalább világosan kimondta volna, a mit gondolt! De a félszájával fütyült, a félszájával meg a fülembe susogott ez a komédiás, ez a haspók ember…

      Utánozta, hogy hajolt az a füléhez, hogy csücsöritette a száját kétfelé is. Utánozta hangját, ismételte annak szavait:

      – Kollega – mondta – aztán fütyült: füfufüe! Tudja-e mit, kollega ur, a ki meghalt, az meghalt. Becses első felesége az életnek megadta azt, a mi az életé. De becsületszavamra mondom – megint fütyült – füfufüü! hogyha ön nem kollegám, a professzor ellenére kitartok a véleményem mellett. Én láttam kedves első feleségét az utolsó órában és fogtechnikus legyek, ha természetes halállal mult ki…

Скачать книгу