LITMIR.BIZ

Скачать книгу

magához tért:

      – Nincs itten semmi, gyerünk!

      – Várnunk kellene, méltsás uram, valamit hallok, mintha ordas söprené farkával a havat…

      Vártak egy kissé. A vak ember szótlanul meredt maga elé, a gyerek izgatottan mászkált a hóban. Egy félóra is eltelt igyen. Zaj hallatszott, megint elhallszott. A szellő is megállt szinte egy perczre.

      Ebben a halotti csendben egyszerre megszólalt Wejér Ábrám. Rekedten beszélt, majd hirtelen olyan érczczel, hogy Péter megrémült belé.

      – Kölyök, haza tudsz-e innen menni magadban?

      – Haza.

      – Jól van, derék gyerek vagy, állj velem szembe. Vagy tiz lépésnyire, ne nagyon távol.

      A gyerek oda állott, Ábrám folytatá:

      – Ne félj semmitől, nem lesz semmi bajod. Erősen meg van töltve a puskád?

      – Meg! – motyogta a gyerek reszkető szájjal.

      – Derék gyerek vagy, nem félsz. Nem szabad sohasem félned. Magyar vagy: tudsz-e egy zsoltárt? Mondd.

      Péter mondta.

      Ábrám gróf lehajtott fejjel hallgatta, majd rándított egyet vállain, egészen kiegyenesedett, kigombolta mellén a bekecset, hogy meztelen melle látszott és szólt:

      – Vigyázz reám. Számolni fogok: egy, kettő, három. A mikor a hármat mondom, már czéloztál és lősz ide, de nem máshová, vigyázz!

      A gyerek alig tudott már lábán állani. Kitörte a hideg, lázban volt egészen, szeretett volna elfutni, de nem tudott. Büvölet tartotta itt e tehetetlenül is óriás hatalmu emberrel, ezzel a királyi vadak legutolsójával, kinek világtalan szeme is jobban tudott parancsolni, mint mások ép tekintete…

      Ott álltak egymással szemben. A gróf meztelen mellén szive helyére mutatva, a gyerek dideregve tartván kezében puskáját.

      – Vigyázz! – kiáltá Ábrám. Emeld föl a puskát, czélozz.

      A gyerek eszméletét vesztve, fölemelte fegyverét, nagy, csontos fejéhez, ahhoz a fejhez, mely kicsiben tökéletes mása volt annak a hatalmas főnek, mely ijesztően, parancsolólag büvölettel meresztette rá szemeit…

      – Egy… hangzott érczesen.

      – Kettő…

      Mintha e pillanatban a gyerek láza egyszerre elmult volna. Egy másik láz kerekedett föléje. Az a vad tűz, melyet egy házasságot törő nagy ur lopott be az ő paraszti vérébe. A pusztitás, az öldöklés, a hősiesség, az akarat, a vér után való vágyakozás forró vágya… Keze nem reszketett többé, izmai megfeszültek, szeme megvilágosodott, czélzott és mikor a «három» felhangzott, annak második szótagja beleveszett egy durranásba – és abba a zajba, melyet egy hatalmas test zuhanása okozott a szűzi csendességben.

      TANULMÁNYFEJEK

      Legnyomorultabbnak azon a napon éreztem magam – egész életemben – a mikor egy novellát kellett volna irnom és nem tudtam.

      Ez a «kell» nem volt a közönséges kényszerek közül való, majdnem életkérdés volt, hogy öt-hat lapot tele irjak valamely fabulával és egész napi kinlódás után sem tudtam többre vinni eldobott első lapoknál, a melyek legtöbbén csak ez az irás állott: «… elbeszélés, irta:…»

      Tárgyaim is voltak pedig; sőt nyolcz-tiz téma közül válogathattam volna. Boldogtalan herczegkisasszonyok és boldog napszámoslányokról történetek jártak az eszembe. Nagy szerelmek, izzó szenvedélyek, a mint mozgatják, lázítják az embereket: világosan láttam. Előszedegettem régi és uj keletű feldolgozatlan meséimet, a melyek elgondolása kész volt, papirra vetése most: – egyszerüen lehetetlen.

      Mit bánom én herczegkisasszonyok boldogtalanságát, groteszk öröme buta málterhordó lánynak mit érdekel engem! Emberek szenvedélye, forró nagy szerelme: milyen kicsinyes, üres, hazudott, vagy legjobb esetben vad és állati most nekem. A mi belőlük megérint: kiáradó füstjök nehéz és kellemetlen; szabadulni vágyom szürke felhőik közül.

      De hová? Ezen a napon az élet és annak tükrözése: a művészet, szinte ilyen nyomasztó, kellemetlen és érdektelen füstfelleg az én elkínzott agyamnak. Élet, halál, szerelem, gyűlölség és bosszúvágy, mindenféle ambiczió és minden szeretet, mindaz a mi fentartja és tovább mozgatja a világot: szürke felhő, a mely rámborúl, elfogja az én látóhatáromat, alakul, mozog körülöttem, alakot vált, oszlik, szakadoz, eltűnik.

      Semmi az egész. Valami ismeretlen nagy, de gyerekes hatalom, gyerekes játék: kaleidoszkop; unalmas, mert mindig más és mindig ugyanaz.

      Aludjunk inkább.

      Lefeküdtem a diványra, este lett; behunytam a szemeimet s azokra a dolgokra gondoltam, a melyekről tudom, hogy nekem kellemesek, az én édes lányomra, anyámra, egy regényre, a melyhez nem rég fogtam tűzzel és reménykedéssel, de e gondolatoknak édes lépje mintha elfogyott volna, érdeklődésem megfogni nem tudta egyik sem.

      Nem éreztem semmiféle fájdalmat s mégis végtelenül nyomorultnak éreztem magam. Halványan élt bennem bár a tudat, hogy van valami szerencsém az életben, mely épp a válságos pillanatokban mindig segítségemre jön.

      A véletlen most is megjött, de csak későn, a tiz órai vonattal. Egy barátom, az aszódi javítóintézet első családfője, a legtökéletesebb tanító, a kit életemben ismertem. Juhász Istvánnak hivták, s az első pillanatban sehogysem akartam ő benne üdvözölni azt a – véletlent.

      Fel sem keltem a diványról, azt mondtam, hogy beteg vagyok.

      – Na csak maradj, egy óra mulva ugy is tovább megyek, ki a vasúthoz, áttettek a kolozsvári javítóhoz, aligazgatónak.

      Abban a lélekállapotban is észrevettem, hogy kedvetlenül fogadja előrehaladását. Szegény ember, vagy boldog ember! Ezt még érdeklik a bűnök és az emberi szenvedések, még izgatják a problémák, melyek épp ezer milliószor ismétlődnek és ő épp az ezredik millió, a ki elég ostoba foglalkozni a megfejthetetlennel s azzal, a mi a megfejtésre sem érdemes. Sajnálja a bűnös gyermekeit, kik nagy és érdekes pszihologiai kérdések az ő szemében, voltaképen pedig virgácsolni való gazficzkók.

      István «családfő» belevágott e gondolatmenetbe:

      – Vigye az ördög az ilyen avangeállást, jobb szerettem volna maradni.

      – Kevesebb fizetésért?

      – Ingyért is… Volt egy, azaz két tanulmányfejem! Milyen fejek, semmi alkati eltérés, de milyen koponyák!

      – Alakra; alma vagy körte?

      – Katlan, melyben izzó parázs serczeg.

      – Jer, égess meg vele: de tűz legyen; csak tudnál valami rettenetest, olyant, a mi megborzongat. Valami iszonyút, csak semmi analizis, utálom, tettem én is, de látom, hogy hazugság. Kidoblak, ha te is beállsz az újkori haruspexek közé. A bélből jósolni…

      – Ne gorombáskodjál, tedd arrább a lábad, adj egy kis helyet.

I

      – Nem olyan nagy dolog az egész, egy fiúról van szó, a ki mindössze tizennégy éves és mégis elviselhetetlen számára az élet, mert tudja, hogy anyja megcsalja az apját.

      – Hát ez az egész? Egy közönséges házasságtörés, egy tacskó Hamlet?

      – A körülményekben van némi érdek. A fiú egy pesti tanár fia, kitünően nevelték, értelmi ereje elsőrangú, azért került a javítóintézetbe, mert atyja nem tűrhette tovább brutalitását.

      Anyjával úgy bánt,

Скачать книгу