LITMIR.BIZ

Скачать книгу

ár Virgil fia

      TIMÁR VIRGIL FIA

      (ISKOLAI TÖRTÉNET HÁROM RÉSZBEN)

ELSŐ RÉSZ

      Ebéd a sóti ciszterciták refektóriumában. A feketekötényes, fehérruhás papok együtt esznek a hosszú asztalnál.

      Milyen kellemes hely! A tisztára meszelt falak nyugodt, nehéz bolthajtásokban borulnak a boldog evőkre. Csend van, még a levesnél tartanak; csak a mély, mély ablakfülkékben zümmög néhány dongó. Rézsut besüt a nap. Az inas halkan viszi ki a nagy levesestálat. Az első éhséget hamar elverik, az iskola vesződségétől még elborult paparcok lassan kiderülnek. Még a régi, nagy vasfeszület Krisztusa is könnyebbülve nyújtózik a falon.

      Dr. Horvát Vince, házfőnök-igazgató – atyai szemű, gyermekképű, ezüstöshajú úr – habozó tekintettel néz végig a rendtársak során. Tudja, hogy amit mondania kell, kényelmetlen lesz a professzor urak füleinek. Galambszívű ember létére a legjobb pillanatot lesi.

      A pillanat itt van. Az inas épen a somlaiból töltött, a főurak az új szakácsnét dícsérik, a hitoktató, Szádi Márk, csontos, sovány ember, megfeledkezve gyomorbajáról, enni mert valamely fogásból. Vígan hangzik a Lesinszky Ipoly, vastag történettanár, szokott csámcsogása, füle mögött furcsán táncol az áll alá kötött szalvéta két csücske, mint fantasztikus, fehér szamárfülek. A földrajz tanára, a világias érzelmű Szoboszlai Timót, a Budapesti Hirlapba temetkezik, mintha vendéglőben enne s nem is ismerné a többieket…

      Lentebb ül, szerényen, a tiszteletreméltó Timár Virgil. A házfőnök szeretettel nyugtatja meg szemét a legjobb tanár, az igazi szerzetes becsületes arcán. Az alsó tábla már csupa hívekből áll. A kis Bogár Szaniszló, a legfiatalabb, még lelkes pedagóg, most is valami iskolai incidenset tárgyal. A civilek végre, a rajztanár és a tornatanár, a rend alkalmazottai, mindig kész szolgái a felsőségnek…

      – Megint leirat a minisztériumból – kezdte a direktor. A szavak oly valószínűtlenül csengtek a fehér, klastromi bolthajtások alatt, a joviális, kedves arcok közt: Leirat a minisztériumból! Régi barátok, akiknek szelleme még mindig itt kóvályog, s szereti nézni látatlan a vidám ebédeket, zavartan húzódnak vissza a fülkékbe az ismeretlen szóra…

      – Azoknak sincs odafönn más dolguk, mint hogy firkáljanak – ütötte ki vörös tokáját Lesinszky a papi krágliból. (Fehér nyoma maradt a tokán a kráglinak.)

      – Már meg mit akarnak? – kérdezte Szádi Márk, nem titkolt ellenszenvvel a világi, esetleg szabadkőműves hatalommal szemben.

      – Az internátussal nem bíró középiskolák tanárainak szól… Elrendelik, hogy a növendékeket látogassuk meg a lakásukon. Időnkint jelentést kell tenni a tapasztaltakról.

      – Mit? Micsoda?

      Lesinszky szája nyitva maradt a fejében – mint egy fekete háromszög egy vörösben, mert a feje is háromszögletű volt. – Ijedten kapott a falat után, amely a szalvétára pottyant.

      – Micsoda? Hogy én megvizitteljem a zsidógyerekeket?

      Ez volt az általános vélemény is. A ciszterciták előkelő rend, mondhatnám gőgös rend: nem olyan, mint a mizerikordiánusok vagy a ferencesek. Messze külvárosokban tett beteglátogatás, rosszhírű utcák levegője, rosszszagú lakások piszka, előttük ismeretlen. Könyvek között, vagy úri társaságban élnek, a szünidőket külföldi utazással töltik, gazdag földjeik vannak s pincéikben kitünő boraik. Nyugalom és kényelem vezeti életüket. Gőgjük és kényelmük egyformán tiltakozott a miniszter gondolata ellen. Mi mindennek lehetnek kitéve a kéretlen látogatásokon?

      – Úri ember egyáltalán nem megy olyan helyre, ahol nem bizonyos a szíveslátásról – mondta Szoboszlai Timót, összehajtogatva az újságot.

      – Egészen mégsem mellőzhetjük a rendeletet – felelt a házfőnök. – Annál is inkább nem, mert csupa szegény diák van itt Sóton. Tessék elgondolni, micsoda helyeken lakhatnak. Erkölcsileg is megbízhatatlan helyeken…

      – De mit tehetünk? – vetette közbe Gombos Cirill. – Internátus kellene vagy sok pénz…

      – De hát aki a szüleinél lakik: hát az mindig jó hely? – kérdezte Szoboszlai. – Azt pedig nem lehet megtiltani, hogy egy gyerek a szüleinél lakjon.

      – S miért nem? – riadt fel Szádi Márk, a hitoktató. – Például itt van a Vágner-fiú…

      – Igen tisztességes, derék fiú – mondta csendesen Timár Virgil.

      – A jó osztályfő védi a »fiait« – vágott közbe Szádi. – De mennél jobb fiú, annál jobban kéne vigyázni rá… annál kevésbbé engedném, hogy anyjánál lakjék… Az anyja a leghírhedtebb személy volt az egész megyében…

      Szoboszlai élénk mozdulattal vetette föl gondosan fésült fejét.

      – A szép Vágner Lina?

      – Á, Márton-lúd az már – szólt Lesinszky.

      – Semmi esetre sem olyan nő, akire egy keresztény fiú nevelését bíznám – folytatta a hittanár. – Ez a kor jóra-rosszra egyformán fogékony. A hitnek gyökere gyönge még: és nem minden levegőben erősödhetik meg…

      – Én nem akarom feleslegesen terhelni a kolléga urakat – fejezte be a vitát, asztalt bontva, a direktor. – Csak ahol és amennyiben azt szükségesnek látják az osztályfőnökök…

      – És a jelentés? – kérdezte a buzgó kis Bogár Szaniszló.

      – Majd félév végén megbeszéljük a jelentés módját.

      Átmentek a dohányzóba feketekávéra, és nemsokára parázs ramsli kerekedett. Vendégek is jöttek, egy helybeli klerikális ügyvéd és a plébános; egyre sűrűbb lett a szobában a füst, egyre kékvörösebb a borkedvelő tornatanár arca. A délutáni napfény ferde aranysávokat vont a kavargó füstbe, csöndes fényeket villantott föl a borospoharak peremén, megfestette a forró fekete páráját. A régi barátok szellemei megint előmerészkedtek a zugokból és a dohányfüst köpenyében lengedezve halkan kibiceltek.

      Timár Virgil fölment szobájába. Ő csak ott érezte jól magát, a könyvei között. Bort nem ivott, a kártyát nem szerette. Fülei irtóztak az artikulátlan, kvaterkás diskurzustól. Ottfönn kedvelt latin szentjei vártak rá, a költő Ambrus, a filozóf Ágoston, a szellemes, urbánus Jeromos. Mellettük elfeledte a Lesinszky öblös hangját, a Szádi Márk irígy, papi pletykáit, a Szoboszlai megvető abbéfölényeskedését. Milyen messze volt ő minden rendtársától… és mégis csak itt tudott élni a klastromban. A szerzetesi élet legnagyobb áldása nem az együttélés, hanem a különélés szabadsága, a cellábavonulás nagy lehetősége. A rendházban nem uralkodott a testvériség szelleme: rejtett kis civódások, lappangó ellenszenvek és féltékenységek hálói feszültek celláról-cellára; de Timár Virgilt mindenki megszokta semlegesnek tudni. A rendtársak szívesen adták meg egymásnak azt a szabadságot, amit maguknak is megkívántak. S Timár ártalmatlan volt, nem sok vizet zavart.

      – Igazi szerzetes – mondták, és szelíden gúnyos tisztelettel nézték, mikor, fölhajtva a tejszines kapucinert, fölment szobájába.

      A szerzetesi cellára itt csak az imazsámoly emlékeztetett, polcán, a breviárium mellett, kis vázában egyszerű virágok hervadtak. A bútorzat régimódi úriszobáé volt, plüs karszékek, kissé sablonos iróasztal. A falakon régi olasz mesterek képeinek reprodukciói, melyeket itáliai útjaiból hozott haza Timár. A könyvespolcon Aquinói Tamás Summájának szép, chagrinkötésű kiadása, s a földön, a falhoz támasztva, a Bollandisták néhány óriás, folio kötete, Zircről, a rend könyvtárából valók. Timár olvasni kezdett, de hamar abbahagyta és az ablakhoz ment.

      Az ablak a rendház nagy kertjére nyílott, hatalmas, régi fákra, melyek nyaranta a szobát kellemes félhomályba borították. Timár szórakozottan nézett ki az olvadozó napfényfoltokra, a lombok s utak közé. Különös dolog! Valahányszor rendes napibeosztása csak a legcsekélyebb mértékben is meg volt zavarva, – akár látogatót várt, akár szokatlan helyre kellett mennie – mindjárt az egész napját vesztette el. Mintha gondolatát lefogták volna ebbe a nyügös életbe! Megbénultak a lelke szárnyai… Nem szállhatott többé olvasmányaival a régi szentek pusztái, barlangjai felé, vagy

Скачать книгу