LITMIR.BIZ

      Hát ahogyan a csodák jönnek,

      Úgy irtam megint ezt a könyvet.

      Se nem magamnak és se másnak:

      Talán egy szép föltámadásnak.

      Se nem harcnak, se nem békének:

      Édes anyám halott nénjének.

      Ő tudta, látta, vélte, hitte,

      Hogy ez a világ legszebbikje.

      És úgy halt meg, hogy azt se tudta:

      Mi lesz itt az okosság útja.

      S ha késlekedik az okosság,

      Nem poéta-fajták okozzák.

      Jönnek rendjei a csodáknak,

      Kiket eddig tán meg se láttak.

      Jönnek mindenek, jönnek, jönnek,

      De a hiteim elköszönnek.

      Az Égből dühödt angyal dobolt

      Riadót a szomorú földre,

      Legalább száz ifjú bomolt,

      Legalább száz csillag lehullott,

      Legalább száz párta omolt:

      Különös,

      Különös nyár-éjszaka volt.

      Kigyuladt öreg méhesünk,

      Legszebb csikónk a lábát törte,

      Álmomban élő volt a holt,

      Jó kutyánk, Burkus, elveszett

      S Mári szolgálónk, a néma,

      Hirtelen, hars nótákat dalolt:

      Különös,

      Különös nyár-éjszaka volt.

      Csörtettek bátran a senkik

      És meglapult az igaz ember

      S a kényes rabló is rabolt:

      Különös,

      Különös nyár-éjszaka volt.

      Tudtuk, hogy az ember esendő

      S nagyon adós a szeretettel:

      Hiába, mégis furcsa volt,

      Fordulása élt s volt világnak.

      Csufolódóbb sohse volt a Hold:

      Sohse volt még kisebb az ember,

      Mint azon az éjszaka volt:

      Különös,

      Különös nyár-éjszaka volt.

      Az iszonyúság a lelkekre

      Kaján örömmel ráhajolt,

      Minden emberbe beköltözött

      Minden ősének titkos sorsa,

      Véres, szörnyű lakodalomba

      Részegen indult a Gondolat,

      Az Ember büszke legénye,

      Ki, íme, senki béna volt:

      Különös,

      Különös nyár-éjszaka volt.

      Azt hittem, akkor azt hittem,

      Valamely elhanyagolt Isten

      Életre kap s halálba visz

      S, íme, mindmostanig itt élek

      Akként, amaz éjszaka kivé tett

      S Isten-várón emlékezem

      Egy világot elsülyesztő

      Rettenetes éjszakára:

      Különös,

      Különös nyár-éjszaka volt.

      Cselédjei az Akaratnak

      Most a századok között,

      Mikor így kiütközött

      Lelke a szép, ember-fenevadnak:

      Mi vagyunk cselédjei,

      Cselédjei.

      Az akarat – és bús cselédek:

      Istenem, én Istenem,

      Lehunyom felhős szemem

      S talán átkozódni nem rút vétek

      Mégis fáj az átkozás,

      Az átkozás.

      Cselédjei az Akaratnak,

      Titkon fájunk most magunk

      S csak titkon, hogy siratunk –:

      Kiket akartunk szépnek, szabadnak:

      Másnak a cselédjei,

      Cselédjei.

      Beteg szívem most be tele-nagy,

      Milyen jó volna máskor élni,

      Máskor s tán máshol:

      Láz, virágzás, gyönyörü Husvét,

      Jaj, itt nálunk, be fekete vagy.

      Mikor halt meg itt a büszkeség

      S volt jó itt élni nagy szivekkel,

      Tele szivekkel?

      Utat készít itt most a Fátum

      S letépi Husvét minden zöld díszét.

      Hol a magyar százfelé dacolt,

      Szívós és bolond erejével,

      Szép erejével,

      Mely szabadra tört, ágált mégis

      S kinek dolga Isten dolga volt?

      Rongy, züllöttség, bomlás és boru,

      Csoda, hogy még vannak néhányan,

      Szegény néhányan,

      Kiknek kell még ilyen országban

      Szabadságért a harc-háború.

      Beteg szívem most be tele-nagy,

      Milyen jó volna máskor élni,

      Máskor s tán máshol,

      Mert itt mindent letép a Fátum:

      Fényes Húsvét, be fekete vagy.

      Ha valaha még megállott,

      Soha így még meg nem állott

      Ember-elme

      S lehetnék a fejedelme:

      Egy kicsit csak rosszabb volnék.

      Nyilatkozik össze-vissza,

      (A Föld a vért issza, issza,

      Mint a hó-lét)

      Csak egy kicsit rosszabb volnék,

      Jól-telt szájam be nevetne.

      Jól telt szájam be nevetne

      S be gyönyörű bosszú lenne

      Várva s zárva

      Nevetni le a világra,

      Ha egy kicsit rosszabb volnék.

      Mert ha néha meg-megállott,

      Soha így még meg nem állott

      Ember-elme

      S ha lehetnék fejedelme,

      Talán sokkal rosszabb volnék.