Скачать книгу

háramlott, némelyiknek még az sem vala kellemetlen, hogy nagy fáradság nélkül, éspedig öt percentre, pénzhez juthat. A készség, mellyel minden jelenlevő nevét aláírá, legszebben bizonyítá a közhelybenhagyást, melyet Sáskay terve talált, és soha ember több joggal nem dörzsölheté kezét, mint Taksonynak boldog Law-ja, ki most megelégedett képpel járt körül a szobában, s örömtől sugárzó szemekkel nézé időről időre az ívet, melyen az aláírók névsora hosszabbra nőtt.

      A munka bevégeztetvén, a társaság elhagyá az asztalt, s mint az ülés előtt, ismét kis csoportokra oszlott. A báró, mi az igen közönséges, de azért nem kevésbé kellemetes szokások közé tartozik, az egész ülést még egyszer beszélte el, pótolva akkor tartott szónoklatait azokkal, miket ha félbe nem szakasztatik, még mondhatott volna. Sáskay és Karvaly, szokásuk szerint, nem ugyan egymással, de egymásnak beszéltek, s az utóbbi megjegyzé, hogy noha maga is nyolc p. ft.-ot írt alá, meg nem foghatja, miként találhatott az oly általános helyeslésre, holott az egésznek alapja nem áll, és minden tisztújításhoz eleség, pénz, s hitelen kívül még valami kell, az pedig: legény a gáton. Mire Sáskay megvetőleg vállat vonítva csak azt válaszolta, hogy ahol pénz s élelemszerek vannak, oly legényeket, minőknek bizonyos úriemberek 1809-ben magokat mutatták, nem lesz nehéz találni. Karvaly bizonyos emberekről kezde beszélni, kik mióta közpénztárak kezelésétől eltiltattak, mert nagyon is jó gazdák módjára bántak vele, s kevesebbet adtak ki, mint bevettek, mindig új kasszák alkotásáról álmodoznak. S a két nagyérdemű férfiú, kétségen kívül öszvevesz, ha a terem minden oldaláról e kedves szavak: “itt van a leves”, nem hangzanak föl; s ha a két vitatkozó, ismerve a szokást, miszerint Magyarországban ily alkalmaknál néha kevesebb szék, mint vendég található, nem sietnek helyeikre.

      S most hagyjuk a társaságot kellemes helyzetében, s ha nehány olvasóim az ülés hosszas leírása után talán azt reménylik, hogy a vacsora részleteibe fogok ereszkedni, s a Taksony megyében divatozó főzésről némely tanulságos adatokat közlök, vigasztalják magokat azon meggyőződéssel, hogy miután a taksonyi nemesség életének nagyobb részét asztal mellett tölti, s pedig nemcsak tanácskozva — ezen tárgyak előadására többször leend alkalmam. Legyen elég ez egyszer elmondanom, hogy a nagyságos háziasszony, ki Slacsanek és a báró között férjének elnöki székét foglalta el, mind a szolgáló inasok többszöri megszidása, mind az ételek többszöri kínálása által, háziasszonyi tisztét fölségesen teljesíté, s hogy a vacsora általánosan pompásnak s az ételek számolhatlanoknak tartattak még azok által is, kik, mint sokan a vacsora vége felé, minden tálat s palackot kétszeresen nem láttak magok előtt.

      10

      Míg a tiszaréti kastélyban e lármás dolgok történtek, addig a kis jegyzőház nyugodtan állt, s csak a gyertyavilág, mely ablakaiból az utcára sugárzott, mutatá, hogy lakói honn vannak. A háznak két szobája volt, melyeknek ablakai az utcára nyíltak; az elsőben, külön kijárással az udvarra, maga Tengelyi lakott, s itt tartá hivatalos irományait, a másikban, melynek egyik ajtaja a jegyző szobájába, másik a konyhába nyílt, Erzsébet asszony s leánya laktak. A konyhának, mint tudjuk, egy ajtaja vala a kert felé, melyen Viola a házba jött, a másik az udvarra szolgált. Mindjárt a konyha mellett a kamra volt, melybe Liptákné az üldözött zsiványt elrejté. A ház végét a cselédház s azon kis szoba, melyben most Viola neje betegen feküdt, foglalták el. Tengelyi az egész napot Cserepesen Bántornyinál tölté, kinél szinte tisztújítási tanácskozás tartatott. Erzsébet asszony Vándoryval, ki e napon náluk ebédelt, a betegnél volt, s Etelka Vilmával beszélgetve a második szobában ültek.

      Nincs nagyobb szerencse — mint egy öreg asszony, kivel sokat társalogtam, mondani szokta — annál, hogy beszélhetünk; s a jámbor öregnek, ki azonban rég nem beszél többé, igaza volt. Főképp azon korban, midőn még álmunkban beszélgetünk s beszélgetve álmodozunk, nincs nagyobb gyönyör, mint midőn azt, mit úgyis tudunk s mi szívünket eltölti, kedves ajkakról hallhatjuk; s a két barátné e délután egész kiterjedésben élvezte azt.

      Etelkát s Vilmát a legszorosabb barátság köté egymáshoz. Miután Réty s a jegyző sokáig barátságban éltek, a két leány úgyszólván együtt neveltetett. Vilma a kastélyban tölté napjainak nagy részét, s Etelka mestereitől vele együtt tanult; az alispán leánya pedig eljárt a jegyző lakába, s kis barátnéjával együtt nyeré azon oktatásokat, melyeket Tengelyi a történet— s természettudományban, s Vándory a vallásban, kedves tanítványaiknak adtak; s habár később a szülék mindig távolabb álltak egymástól, s Vilma egy idő óta barátnéját nem látogathatá meg többé, szíveik nem változtak, s ők csak inkább ragaszkodtak egymáshoz. Ha városban, a nagy világ körében élnek, ez érzemény talán nem vált volna oly meleggé; legalább a ritka dolgok közé tartozik, hogy a két legszebb leány, a két legelmésebb férfi, vagy általán véve, hogy oly emberek, kik egymáshoz közel állnak, a nagy világban különös hajlamot érzenének egymáshoz. Falun, hol vetélkedésnek helye nincs, épp az ellenkezőt tapasztaljuk, a közelállók egymáshoz simulnak; s így e két leány is.

      Vilma, ki most lépe tizenhatodik évébe, soha Taksony megye határain túl nem lépett; csak annyit ismert a világból, mennyit barátnéjától, ki már huszadik évéhez közelge és pár telet a fővárosban töltött, hallott. Nagyban s kicsiben ő nem határozott semmit anélkül, hogy Etelkát kérdené, s ha Vándory néha mosolygva mondá, hogy Vilma csak akkor tud akarni, ha Etelkától reá engedelmet nyert, nagy részben igaza volt. Fiatal olvasóim, kiknek egy része, mert senkitől függni nem akar, bizonyosan inkább kész mindenre, mint hogy oly valamit tegyen, mi neki józan emberektől tanácsoltatik: ne gondolják azért, hogy azon gyönge teremtések egyike előtt állnak, kiknél jó— s rosszra egyiránt hiányzik az erő, s kiknek jellemök helyett csak körülményeiket említheti a leíró. Vilma azon lények közé tartozott, kik erősen szeretni s ugyanezért erősen bízni tudnak, s ha a világot nem ismerve határozataiban, inkább szívét, mint okokat követe, nagy kérdés, rosszalljuk-e vigyázatlanságát, vagy irigyeljük a boldogot? Botlunk valamennyien, de legkevesebbet, ki bátran halad előre; s ez nem az, ki útját maga keresi. Egyáltalában, ha eszünkbe jutna néha, mily nagy része úgynevezett meggyőződé-seinknek alapszik jóhiszemünkön — csakhogy, midőn egy közmondássá vált állításra építjük okoskodásunkat, nem mondhatjuk, kinek auktoritásán indulunk, nem néznénk le oly büszkén azokra, kik tekintélyeket követnek, s mint Vilma, csak addig akarnak, míg szívök magának vezetőt nem választott. Etelka teljes mértékben viszonzá ez érzeményt, s a két hölgy, ki mind helyzet— , mind jellemre nézve látszólag oly távol álla egymástól (a szelíd Vilma, kinek mindig támaszra vala szüksége, ki határtalan vonzalmában akarni megfeledkezett; s Etelka, kinek akaratát a kis háború, melyet gyermeksége óta mostohájával folytatott, megedzé): mindazon barátsággal ragaszkodtak egymáshoz, melyet érezni csak a gyenge hölgykebel képes, de mely épp mert annyival szebb s magasabb azon érzelemnél, melyet mi férfiak barátságnak nevezünk, nem is tarthat sokáig.

      — Hát nem láttad őt? — szólt Etelka, félretéve munkáját — bizony kár! nem adnám sokért, ha egyszer Violával találkozhatnám; minden, mit felőle hallok, érdekel. A szilaj bátorság, melyet még ellenei s maga Nyúzó sem tagad el tőle; az, hogy mostani életmódjához kényszeríttetett, s főképp a szeretet, mellyel neje s gyermekei iránt viseltetik, előttem e zsiványt érdekessé teszik.

      — Hogy beszélhetsz így? Isten tudja, miként szánom a szerencsétlent, de ösmeretsége után nem vágyódom. Te bátor vagy, én meghalnék félelmemben, hisz mondják, hogy embereket is ölt, szörnyűségeket beszélnek felőle.

      — Mese! Ember, ki úgy tud szeretni, mint Viola, nem lehet szörnyeteg. Mondj nekem egyet a teins táblabírák közül, kiket naponkint látunk, s kiket az egész

Скачать книгу