Скачать книгу

csalódásig ezüst; az arca oly finom, gyengéden fehér arcszínével, diszkréten fénylő mosolyával, mint ezüst filigránmunka; és mosolya fénye az ezüst fénye volt, és hangjánál tisztább ezüstcsengést sohasem hallottam. De a legezüstösebb a lelke volt, és a hangja a lelke csengése, mosolya lelke fénye. Nekem úgy tetszik, mintha még neve is, ahogyan otthon híttuk, a nenne szó, ellenállhatatlan, halk, ezüst fények és csengések képzetét idézné fel, csak rágondolva is. Alig véltem, hogy a kortól volna fehér a haja; fiatal volt és finom és bájos; ezüstösen született talán, mint valami tündér; nem is képzeltem máshogy a tündéreket, mint amilyen ő volt, ott a tiszta abrosz, a friss tejszínhab és a reggeli naptól csillogó ezüstkanalak mögött.

      Már a kertben sétáltak a lányok, a húgom, a tízéves Böske és a másik, a vendég Böske, az unokatestvérem, egy tizenhét éves vidám, csinos lányka. Az apám, az még aludt; de megígérte, hogy majd ő is kijön a majálisra, és a tanárok is számítottak rá, a városnak egyik fő előkelőségére. Nekem, szüleim büszkeségének, szépnek kellett lennem és tisztának, és édesanyám a lépcsőn még egyszer műértő szemlét tartott a toalettemen, és ott állt mögöttem Mariska a ruhakefével, és ott állt az öreg Vivi dada, akiről még fogok majd beszélni. A nenne pedig így szólt:

      – Lányok, vágjatok egy szál rózsát, és tűzzétek ki az Elemér gomblyukába, hogy szép legyen.

      Böske, a nagy Böske, tűzte a gomblyukamba a rózsát, és én egész közel állva néztem, mily szép az arca, aztán köszönetül egy tánclépéssel ügyesen előreágaskodva, hirtelen arcon csókoltam: tetszett ez neki, de azért mindig méltatlankodva igazította utána a haját. Én nevettem, egészséges, gyermeki huncutsággal.

      Ilyen volt ez a méhzümmögéses, napsütéses reggel. Cézár is rám ugrált, a kedves kiskutya, alig védelmezhettem a szép ruhámat. Mindenki a kapuig kísért, és utánam néztek, és én büszkén, tisztán, rózsásan mentem a majálisra.

      Így emlékszem mindenre: így tudnám leírni az egész napot. A gyülekezést az iskolaudvarban, azt az ígéretes, terhes zsongást, mely mint a színházi zsongás az előadás előtt, mint az új könyvek friss nyomtatásszaga, ingerelte lelkem. A pajtásaimat, akik feszesek és furcsák voltak, kimosdatva és új ruhában, mintha meghámozták és becsomagolták volna őket, látszott rajtuk, hogy most egy napra kimennek az iskolából az emberek közé; mint a fókák, mikor kijönnek a vízből. A tanárokat: Köbgyök Miskát, aki véres tekintélyének egész reggeli súlyával ácsorgott közöttünk. Krug Ernő tanár urat, aki a majálist rendezte: ez volt élethiúsága, évi fő eseménye életének: az év egyik felében készült rá, másikon át dicsőségében sütkérezett. A lobogót, melyet édesanyám ajándékozott az intézetnek: ő volt a zászlóanya. Az indulást: de jó az: indulni! Menni a mezőkön! Az Isten napja éget, hónunk alját izzadság hűsíti, a cigány szól, holnap szünet; ki gondol a latinleckére? Megyünk.

      – Nagyszerű erdő ez! – kiáltott Révi Pista, aki még Verne-könyveket olvasott, és mindig polipokról meg búvárharangokról beszélt. – Ilyenekben lesnek a cowboyok.

      Leírnám az egész majálist, a játékokat: volt ám bögretörés! És kötélhúzás! És zsákfutás! Hogy ügyetlenkedett a Krausz! És aztán fél óráig iparkodott az ügyetlenségét helyredisputálni. Sőt Kákay Náci tanár úr, akinek pedagógiai elve volt “a gyermekek játékaiba vegyülni”, maga is szétütött egy köcsögöt. Én ügyes voltam mindenben és boldog, egy nagy boldogság apró részese: odaadó lelkem szinte beleveszett a játszó zsivajba. Gyermeken gyakran megesik, hogy nem érzi magát. Néha, pajtásaim közt ülve a padban eltűnődtem: miért éppen én vagyok a sok közt én? Mily titok kapcsolja minden érdekem, érzésem éppen ehhez a csinos, kis testhez? Mért nem a szomszédoméhoz? – De most, nem gondolva semmit, boldogan olvadt lelkem a sokaság lelkébe.

      Boldog, boldog nap volt. És ezen a napon kellett megtudnom mindent!

      Miért vetélkedtem Hódi Karcsival mindig, tüntetően, meg Fazekassal a játékokon? Mintha magamnak akarnám bebizonyítani, hogy én vagyok a különb. Pedig úgyis én voltam.

      Mit vétettek nekem? Miért gyűlöltem őket akaratlan?

      Két emlékeztető, durva folt ez a két arc a szemeimben, két hely a gyönyörű képen, ahol lehullt a festék, és kilátszott a meztelen vászon.

      Ezen a napon kellett megtudnom mindent.

      Ebédnél ültünk, zsúfolva a hosszú lócákon, kellemes szél jött a nagy melegben, ingott az áttört aranyszőnyeg, egy-egy akáclevél sodródott tányérunkra. Leves után egyszer csak valaki elkiáltá magát:

      – Éljen Krug tanár úr!

      – Éljen! – repült ki egyszerre négyszáz fiútorokból, mint a rabmadár a kalitkából, mint ahogy egy egész madársereg felcsap a levegőbe hirtelen, gyorsan, magasan. Végeérhetetlen, siketítő éljen volt: az idegesebbek fülük befogva ordítottak, a fák gallyai rezegtek bele, a tanárok nevettek és bosszankodtak.

      Krug közöttünk járt, felvigyázott az ebédre.

      – Lám, ugye milyen népszerű vagyok? – szólt nevetve Darvashoz; de azért örült a tüntetésnek.

      A hang azonban nem fogyott, rohamokban szakadt ki, minden fogás után más és más nevek kerültek sorra.

      – Éljen Darvas tanár úr!

      – Éljen Cserey tanár úr!

      – Éljen Kákay tanár úr!

      Mindenkinek kijutott. Egyiket csak félénken, szerényen ünnepelték, másikat gúnyos viharossággal. Mikor Kákay nevére került a sor, zengett az egész erdő irgalmatlan.

      – Hagyjátok, fiúk, hagyjátok! – legyintgetett Náci a kezével.

      De mi nem hagytuk. És az igazgató nyugtalanul tekingetett le a vendéglő verandájáról. Ott ápolta érzékeny tekintélyét a vén mandzsettarázó a néhány vendég közt, akik mint szülők, notabilitások[6], az iskola barátai, megjelentek a társasebéden. Megláttam ott az én apámat is. Licskó járásbíró, aki már egész délelőtt itt poharazott, egy követhetetlen vadászanekdotát adott elő, mind feljebb emelve rekedt ordítását, hogy az éljeneken áthallassék.

      – Te – mondta fülembe szomszédom, a Révi Pista. – Nézd azt az embert, aki ott ül a Licskó mellett.

      – A harmadik folt! – lövellt egyszerre a lelkembe, amint odanéztem.

      Erős, nagy ember volt. Kuszált barna Kossuth-szakáll, furcsán vibráló acélkék szemek. Szürke vászonnadrág volt rajta és zubbony; mellény nem, ahelyett puha, széles, ráncos, fekete selyemöv, körülcsavarva a derekán. Az inge galléra szélesen kihajtva, alatta sötét, rojtos nyakkendő lógott.

      – Tudod, hogy ez egy yankee[7]? – magyarázta Révi Pista, a legnagyobb érdekkel. – Ez sokáig volt Amerikában, tud angolul, mérnök volt; úgy hívják, hogy Kincses. Csak nemrég jött haza; a Nagy Sóstó Városban volt, a Great Salt Lake Cityben.

      – Grét Szalt Lék Szitti – igazítottam helyre a kiejtését.

      Nagy nehezen elnémult a lárma, Kriegler, a nyolcadikos eminens, kiállt a veranda elé, s egy ügyetlen dikcióba fogott.

      Néztem, néztem folyton az amerikajárt mérnököt. Nem bírtam a szemem levenni róla. Sejtettem már akkor, hogy most kezdődik valami? – egész életemnek kínszenvedése? – Alig. De ez az arc… Láttam már valahol? Erre az arcra határozottan emlékeztem.

      Legkisebb koromtól nagy hatással voltak rám az arcok. Ma is szinte közvetlenül vélem látni bennük a lelket; az ember és az

Скачать книгу


<p>6</p>

nevezetességek (latin)

<p>7</p>

észak-amerikai (angol)