LITMIR.BIZ

Скачать книгу

népszerűségük pedig elszállt, csak őt tartották nyilván, a többi lovag feledésbe merült. Amit a testvérei sohasem értettek meg, hogy nem a lovagiasság teszi a királyt királlyá. Az undorító, nyers erőszak, a félelem, az ellenségek megsemmisítése, a hátborzongató gyilkosságok, amiket senki nem akart megcsinálni, na pontosan ezek teszik királlyá. És hozzá fordultak, amikor azt szerették volna, hogy az igazi munka el legyen végezve, úgy ahogyan egy király is csinálná.

      Minden egyes alkalommal, amikor szúrt egyet a botjával, egy-egy áldozata jutott eszébe. Megölte a Király legrosszabb ellenségeit – nem méreggel persze - azt meghagyta a kicsinyes bérgyilkosoknak, a patikusoknak meg a méregkeverőknek. Ha őt hívták, példát akartak statuálni. Valami hátborzongatóra, valami nyilvánosra volt szükség: egy tőrre a szemben, egy kiterített testre a köztéren, kilógatva az ablakon, hogy mindenki lássa a következő napfelkeltekor, és elriasszon bárkit, aki a Királyt kritizálni merészelné.

      Amikor az öreg Tarnis király feladta a királyságát, és megnyitotta a kapukat Pandesia előtt, Merk haszontalanná vált, először az életében nem találta a célját. Király nélkül, akit szolgálhatna, csak sodródott amerre a szél fújta. Valami érlelődött benne, majd a felszínre tört, amit igazából nem is értett, de elkezdte csodálattal szemlélni az életet. Egész eddigi a halál megszállottja ként dolgozott, a gyilkolás művészeként. Túl könnyűvé vált, túlságosan is könnyűvé… Azonban most, valami megváltozott legbelül, és olybá tűnt, mintha nem találná a biztos talajt a lába alatt. Mindig első kézből tudta, hogy milyen törékeny is az élet, mennyire könnyen el lehet venni és most elkezdte érdekelni, hogy lehetne megőrizni. Az élet olyan törékeny, a megőrzése talán nehezebb lehet, mint az elvétele?

      Önmagára rácáfolva elkezdett azon gondolkodni, hogy mi is volt az, amit eddig elvett másoktól.

      Merk nem tudta, mi váltotta ki belőle ezt az önreflexiót, de kezdte megát kényelmetlenül érezni miatta. Valami kavargott a lelkében, amitől émelygés fogta el, és megundorodott az öléstől – és olyan ellenszenvvel viseltetett iránta, mint amennyire egykor élvezte. Azt kívánta bárcsak meg tudná mondani, hogy mi váltotta ezt ki belőle, talán egy bizonyos személy megölése, talán, de nem valószínű. Egyszerűen csak elhatalmasodott rajta, minden ok nélkül. És ez volt a legzavaróbb az egészben.

      Más zsoldosokkal ellentétben Merk csak azokat az ügyeket vállalat el, amelyekben hitt. Csak később lépte át ezt a határt, mikor már túl jó volt abban, amit csinált, a fizetség nőtt, a megbízók pedig hatalmas uraságok voltak. Akkor már olyan személyért is elfogadott fizetséget, akiről korábban nem gondolta, hogy megérdemli a halált. És ez zavarta őt leginkább.

      Merk ugyanolyan erővel próbálta megváltoztatni magát, mint amilyen szenvedéllyel egykor végezte a munkáját. Ki akarta söpörni a múltját, visszavonni mindazt, amit tett és vezekelni a bűneiért. Ünnepélyes fogadalmat tett magában, hogy nem fog többet ölni, nem emel ujjat többet senkire és a hátralévő napjaiban Isten bocsánatát fogja kérni, hogy támogassa őt mások megsegítésében. Ezek a gondolatok vezették erre az erdei útra, így került közelebb botja minden egyes csattanásával új küldetéséhez.

      Látta, hogy az erdei ösvény emelkedni kezd, majd elmerül a fehér levelekben. Ellenőrizte, hogy Úr tornya megjelent-e már a horizonton, de még mindig nem volt semmi jele. Tudta, hogy az ösvénynek előbb utóbb oda kell vezetnie, ezért is indult el ezen a zarándoklaton már közel egy hónapja. Kiskorától fogva magával ragadták a Figyelőkről szóló történetek. A titkos szerzetesrend, aminek a tagjai félig emberek, félig pedig valami mások, két toronyban laktak. Úr tornyában északnyugaton és Kos tornyában a délkeleti oldalon. Feladatuk a Királyság legbecsesebb ereklyéjének, a Tűz Kardjának megőrzése volt. A Tűz Kardja tartotta életben a Lángokat. Senki sem tudta pontosan, hogy melyik toronyban őrzik, csupán a legöregebb Figyelők. Ha elmozdították vagy ellopták volna a Kardot, a Lángok elvesztek volna örökre és Escalon védtelen marad a trollokkal szemben.

      A tornyok őrzése hatalmas elhivatottságot jelentett, egy szent és megtisztelő kötelességet, már persze ha a Figyelők elfogadták a jelentkezést. Merk gyerekként mindig róluk álmodott, és lefekvés előtt arról álmodozott, hogy egyszer majd csatlakozik hozzájuk. Magányra vágyott, szolgálatra és önvizsgálatra, amelynek a legjobb módját abban látta, ha Figyelőnek áll. Merk készen állt. Eldobta páncélingjét és bőrre cserélte, a kardját botra és egy hónapja nem ölt vagy sebesített meg senkit sem. Kezdte egyre jobban érezni magát.

      Amint felért egy kis dombra azt remélte, hogy a tetejéről megpillantja Úr tornyát a látóhatáron. De nem látott mást, csak erdőt, ameddig csak a szem ellátott. Tudta, hogy egyre közelebb ér, ennyi gyaloglás után, már nem lehet messze a torony.

      Merk leereszkedett a lejtőn, körülötte a fák egyre vastagabbra nőttek, még nem a lejtő alján egy kidőlt fa az útját állta. Megállt és csodálkozva nézte a fa méreteit miközben azon gondolkodott miként kerülje meg.

      - Azt mondanám, hogy elég messze van a vége - szólt egy vészjósló hang.

      Merk rögtön észrevette a baljóslatú hangszínt, hiszen nem először tapasztalat már ilyesmit. Nem kellett megfordulnia, hogy tudja mi lesz a következő lépés. Hallotta a levelek zörrentését maga körül és az erdőből előtűnt a hanghoz tartozó arc is: először egy orgyilkos, majd sorra a többi. Olyan embernek tűntek, akik ok nélkül ölnek. Egyszerű tolvajok és gyilkosok, akik a gyengére vadásznak véletlenszerűen az értelmetlen erőszak kedvéért. Merk szemében szinte semmit nem értek.

      A férfi látta, hogy csapdába esett. Észrevétlenül körbepillantott, a régi ösztönei működésbe léptek. Nyolc banditát számolt össze. Mindannyian tőrt tartottak, rongyokba bugyolálták magukat, koszos volt az arcuk, kezük, borotválatlanságuk és kétségbeesett kinézetük alapján napok óta nem ettek. És persze unatkoztak is.

      Merk megfeszítette izmait, amikor a vezetőjük közelebb lépett, de nem azért, mert félt tőle. Könnyedén megölhette volna mindet, egy szempillantás alatt, ha úgy dönt. Azért lett feszült, mert könnyen erőszakra késztethetik és be akarta tartani a fogadalmát, kerüljön bármibe is.

      - Mit fogtunk? - kérdezte egyikük közelebb jőve, Merk körül cirkálva.

      - Szerzetesnek néz ki - mondta egy másik gúnyos hangon. - De ezek a csizmák nem stimmelnek.

      - Talán ez egy olyan szerzetes, aki katonának képzeli magát - nevetett egyikük.

      Mindannyian nevetésben törtek ki, és az egyikük, egy mamlasz kinézetű negyvenes, akinek hiányzott az első foga, lehajolt Merkhez a rossz leheletével és megbökte a vállát. A régi Merk már régen megölte volna azt, aki akárcsak fele ennyire is megközelíti.

      De az új Merk elhatározta, hogy jó ember lesz és felülemelkedik az erőszakon – még ha el is kell menekülnie. Behunyta a szemét és vett egy mély lélegzetet, kényszerítve magát, hogy nyugton maradjon.

      Ne reagálj az erőszakra, ismételgette magában.

      - Mit csinál ez a szerzetes? - kérdezte az egyik. - Imádkozik?

      Megint csak harsány nevetés harsant, majd az egyikük felkiáltott.

      - Az istened nem ment meg téged, fiú!

      Merk kinyitotta a szemét és visszanézett arra a kreténre.

      - Nem akarlak bántani – jelentette ki rezignált nyugalommal.

      Hangos nevetés harsant, hangosabb, mint előtte és Merk örömmel konstatálta, hogy nyugodt maradt, nem reagált az erőszakra. Ez volt az egyik legnehezebb dolog, amit valaha tett.

      - Szerencsések vagyunk fiúk!

Скачать книгу