LITMIR.BIZ

      Az katonák masiroznak;

      Fényes fegyverek ragyognak,

      Veres zászlók szakadoznak,

      Apró fegyverek ropognak.

      A nagy ágyuk könnyen szólnak,

      Látom, az népek hogy hullnak;

      Fejem felett kard megfordul,

      Piros vérem földre csordul.

      Nincs itt nekem atyám anyám,

      A ki gondot viselne rám.

      Az ur isten az én dajkám,

      Ez visel gondot én reám.

      Magyarország! kedves hazám!

      De idegen lettél hozzám,

      Sem ebédem, sem vacsorám,

      Bánat nélkül nincs egy órám.

      Esik eső, fúj a szellő,

      Kedves pajtás, fogy az erő.

      Jobb mi nekünk marsirozni,

      Mint az lógerban kinlódni.

      Lóger-karó árnyékában

      Fekszem a szomorú ágyban,

      Köpönyegem az sátorom,

      Magam árnyékában nyugszom,

      Eszem adta katonája,

      Se országa, se hazája!

      Se országa, se hazája:

      Mégis piros az orczája.

      Árva vagyok, tudod rózsám,

      Nincs ki gondot viseljen rám.

      Árvábúl lesz a katona,

      Kinek nincsen édes anyja.

      Én is árva legény vagyok,

      Én is elbirok egy kardot,

      Kit más szegény legény tartott,

      És rá sok könyűt hullatott.

      Belgrádra, vitézim! omoljatok,

      Mert még inaimra felállhatok.

      Falait rontom, bontom,

      Haragom tetejére kiontom.

      Falaim rontod, bontod,

      Ugyanaz betemetheti csontod!

      Míg csak meg nem veszem ezt a várt,

      Itt kell lennem,

      Ozmán bár kerüljed is e kárt,

      Meg kell tennem.

      Adj hát pardont! azt üzenem. „Nem, nem.“

      Én sem megyek addig előled el,

      Mig ellenem állni törekedel.

      Faladon ágyum dörgő, zörgő

      Ropogó tüze rontva rohan be.

      Magam is bombim bömbölve

      Dühös seregedbe lövöm be.

      Lőjjed mérges nyilaidat rá.

      Mit felelget!

      Szűnj meg – réműlve fehér zászlót

      Mert emelget.

      Pardont kér tán vagy jó választ. „Azt, azt.“

      Hát fiaim! ti vitéz nevetek

      Rablánczczal váltjátok-e fel?

      Ősz fejem is ma tehát veletek

      Nyert koszorúját veszsze-e el?

      Nem magyar az, czudar az, ki kivont

      Karddal is esdekel és kér pardont.

      Rajta! tehát velem, a ki vitéz,

      A csatán elül lobogó tollamra néz.

      Ezeredem vér mezején vezetem,

      Győzni vagy halni tanulj seregem!

      Nosza, hív magyarim, nosza!

      Bajnoki virtusaitok tüze nemesitse lelketeket,

      Igaz ügybe forogtok, az ég

      Haragos karjai összerontják ellenségeteket.

      Kardot köszörűljetek ölni tehát,

      Ellenetek a ki csikorgatja fogát.

      Európa előtt tegyetek hadi csudát,

      Fegyveretekben Hunyadi szemléltesse magát.

      Kezd már vidorulni egünk,

      Az erős falakon diadalmat nyert seregünk.

      Nosza mars! hiv az öröm ide,

      Mars köti fejetekre a koszorút.

      Kérkedik a maradék veletek,

      Emlegeti érdemetek,

      Izzadott homlokotokon süvegeteken lebegő

      Kócsagotokra lengedez a szél,

      Csókra vár oda haza a feleség.

      Jertek azért a harczra velem,

      Én is az illyen pálmát érdemelem.

      Villámjon egyre ezer tüzetek,

      Nem törheti meg semmi nagy lelketek.

      Ballag a lovatok

      Délczegebben.

      Derekatok

      Merőebben.

      Illegeti fejeteket,

      Nézeti termeteteket,

      Trombitaszóra

      Tánczol az uton,

      Bajnokival enyeleg a paripa.

      Hol vagy te most, nyalka kurucz,

      Ki olly voltál mint egy szép strucz?

      Már hazádba soha nem jutsz,

      Ez világbul is majd kifutsz.

      Nyalka kurucz!

      Nyalka kurucz!

      Fájhat szived alsó földért,

      Dunán tul szép országodért,

      Elhagyott szép asszonyokért,

      Télben

Скачать книгу