LITMIR.BIZ

      Odvas fenyőfának vagyon három ága,

      A legelső ága hajlott Moldovára,

      A második ága hajlott Kolozsvárra,

      A harmadik ága Kis-Magyarországra.

      Annak tetejében egy kis flegoria1,

      Kiben növelkedik egy nagy hegyi tolvaj.

      «Szolgám, édes szolgám, menj le udvaromra,

      Huzd elő félgyászos hintómat,

      Fogd eleibe négy szürke csitkómat;

      Én is hadd menjek el szerencse-próbálni

      Király udvarára, királykisasszonyhoz.»

      Ő is elment,

      Felöltözött akkor, mint egy császárurfi,

      Beszállott királynak udvarába

      Félgyászos hintóval,

      Négy szürke csitkóval.

      Mégis megkérte a király kisasszonyt hitestársul,

      Fel is tette félgyászos hintóba

      A királyi kisasszonyt,

      Megcsapta ő szürke csitkóját,

      Ugy elment ő hetedhét országon,

      A mig utólérte a kis flegóriáját.

      Felszállott ő kis flegóriájába,

      Hát mondani kezdette:

      «Feleség, feleség, készits el engem,

      Hadd menjek el én is szerencsepróbálni,

      Keresztut-állani.»

      Ő fel is felkészitette,

      El is elment a hegyi tolvaj.

      Felesége ablakba üle,

      Ott a könnye hullani kezde.

      «Madár, kicsi madár,

      Vidd el levelemet

      Az én atyámnak.

      Ugyan ada férjhez

      Egy hegyi tolvajhoz,

      Ki most is oda van

      Keresztut-állani,

      Ember-ölögetni.

      Inkább adott volna engem

      Egy szegény cigánynak.»

      A tolvaj ajtaján hallgatta,

      Hogy az ő felesége mint panaszol sírva.

      Azt mondja a hegyi tolvaj:

      «Asszony, feleségem, nyisd meg az ajtódat!»

      «Bizony mindjárt nyitom, édes jámbor uram,

      Csakhogy vegyem én fel halni való gunyám.

      Minden halottnak hármat harangoznak,

      Én uri fejemnek még meg sem kondítják.»

      A tolvaj tovább nem állhatta,

      Az ajtóját már berugta.

      «Mét sírsz, édes feleségem!»

      «Hogy ne sírnék, édes jámbor uram?

      Konyhán forgolódtam, cserefát tüzeltem,

      Cserefának füstje kihuzta az könyvem.»

      «Asszony, feleségem, inkább állasz-e te

      Két asztalvendégnek vigan gyertyát tartani,

      Mint most mindjárt fejed nélkül maradni?

      Szolgám, édes szolgám, menj le magad nekem

      A pincébe,

      Hozz fel magad nekem két kászu szurkot

      S két türedék vásznat.»

      Lábánál kezdette, fejénél végezte

      A vászonba tekerést.

      Mikor ő szurokkal kezdette csepegtetni,

      Akkor már a tolvaj nem volt hogy hová fusson,

      Mert ajtót, ablakot a királykisasszony

      Nemzetsége elállott.

      Ajtón, ablakokon reá lövödöztek,

      A nagy hegyi tolvajt mindjárt meg is fogták.

      A király megfogatta,

      Udvarába vitette,

      Négy délczeg csitkónak

      Farka után köttette

      A nagy hegyi tolvajt.

      A várost véle meg is kerülték.

      Mikor már annyira ment, hogy megholt,

      Akkor a városnak négy szegire tétették,

      Onnét is fegyverekkel lelődözték,

      Már a királyi kisasszonynak

      Nem is volt, hogy hová legyen;

      A szurok a testén mind el volt olvadva,

      Mint’ harmadnapok alatt

      Meg kellett, hogy haljon.

      Ihol elindula tizenkét kőmíves:

      Ugy menyen, ugy menyen Déva vára felé.

      Ők is rakni kezdik magas Déva várát.

      A kit éjjel raktak: az nappal leomlott;

      A kit nappal raktak: az éjjel leomlott!..

      Azt a törvényt tette Kelemen kőmíves:

      Melyik’ felesége hamarébb kihozza

      Az ebéd vékáját,

      Kő közé rakassék, ott megégettessék

      Magas Déva vára, halmára rakassék!

      Ihol elindúla az ő felesége,

      Az ebéd vékáját a fejire téve

      S a

Скачать книгу