ТОП просматриваемых книг сайта:
.
Читать онлайн.
Mi a világ minden részében igaz, kétszer az nálunk, hol ötvenkét megye mindannyi kis hazaként áll egymás mellett; s ha Réty Taksony egy részétől bálványoztatott és a másiktól minden alávalóság mintájának hirdettetett, megnyugtathatjuk olvasóinkat, hogy a hazában legalább ötvenkét ember él hasonló körülmények között, s hogy az, kivel most találkozunk, sem az egyik, sem a másik ítéletnek nem felel meg egészen.
Réty azon férfiak közé tartozott, kiket legjobban ildomosoknak nevezhetünk, s kik — habár a szó, mely e tulajdon megnevezésére szolgál, csak rövid idő óta jött ismét gyakorlatba alispánaink közt, hála az égnek, soha nem hiányzott.
Tudván, hogy valamint alispánságra emelkedni jobb mód nincs, mint ha valamely párthoz csatlakozunk, úgy hivatalát megtartani vagy magasabbra emelkedni nincs rosszabb: Réty, mióta személye a megye többsége által zászlónak tűzetett ki, mely körül pártok csoportoztak, kötelességének tartá más zászlókként jól ügyelni, vagy mint ellenei mondák, forogni a szél után. Réty a juste milieu embere volt; nem azon értelemben melyben e szó Európában használtatik, s mely szerint e politikai színezettől is külön elvek fölállítása kívántatván, könnyen két pad közé juthatunk, hanem úgy, mint Magyarország középelvű emberei lenni szoktak: egyszer egyik, másszor a másik pártnak adva szavazatát — okos játszóként: ki egy-szerre vörösre s feketére is tesz, hogy semmi esetre vesztenie ne lehessen. Az idő, úgy hiszik legalább sokan, politikában kétkedéshez vezet, s magam is ösmertem több becsületes embert, ki húszéves korában, ha kívántatnék, egy nap alatt a lehető legtökéletesebb alkotmányt szerkesztette volna honunk számára, s később egy kis törvény egyes szavai fölött egész napokig elgondolkozott; háziurunknál azonban épp ennek ellenkezője vala észrevehető. Mennyivel tovább élt, annál tisztábban látta, hogy alispán állásában minden lehető meggyőződések között a leghelyesebb az, melyet a megyében legtöbben védenek; ehhez tartva magát, azon ritka szerencsében részesült, hogy a többséget soha önmeggyőződése ellen kimondani nem kényteleníttetett. Voltak, kik meggyőződésének ezen hajlékonyságát rosszallák, mondatott, hogy mindig elöl menni nem nagy dicsőség, s hogy az, ki valamely kocsmából kitaszíttatik, noha közönségesen ő jön ki első annak ajtaján, azért még vezérnek nem mondható, s több ily rossz elmésség, de miután Réty ellenei, mint mondám, mindig kisebbségben voltak, s azok is, kik ilyeneket hirdettek, mihelyt egyszer többséghez jutottak, az alispánt legbuzgóbb pártolóik között találák, s ily esetekben a nagylelkű magyar szokás szerint, annak, kit előbb leginkább ócsároltak, legnagyobb lelkesedéssel éljeneztek: Réty mindent öszvevéve, jól érzé magát taktikája mellett, s mi Taksony megyében hallatlannak látszik, már kilenc éven át, azaz: három tisztújítás alatt tartá meg hivatalát.
Egy idő óta a szép viszony, mely közte s a megye között létezett, azonban megzavartatott. Ne gondolja senki, hogy az alispán ily hosszú hivataloskodás után talán elbízá magát; sőt emberemlékezet óta arcai soha nem mosolyogtak oly nyájasan, soha karjai annyi táblabírót nem öleltek meg; háza nyitott s vendégszerető vala, mint azelőtt, s új szakácsa, ki úgy főzött, hogy minden étel azon magyar félelem allegóriájának látszott, hogy önzsírunkban fúlunk meg, a legnagyobb koncesszió volt, melyet a közvéleménynek tehetett. A bajnak egyedüli oka abban kereshető, hogy a taksonyi alispán egy idő óta bizonyos elvekhez kezde ragaszkodni, mit a többség, mely őt leginkább azért ajándékozá meg bizalmával, mert e hibát benne eddig nem tapasztalá, nyugodtan nem tűrhetett el. Réty beszédei eddig a parliamentalis szónoklat mintáinak tartattak. “Nem szólok én erről T. KK. és RR.! — így folyt előadása közönségesen — nem szólok én arról, s távol legyen tőlem, hogy ezen másik kérdés megvitatásába ereszkedjem, mely minket a céltól elvezetne, vagy oly tárgyak eldöntésére kényszerítene, melyekről most határozni még nem tanácsos; az egész dolog csak attól függ: ezt vagy amazt akarják-e a T. RK.?” S itt következtek, általános s szebbnél szebb nézetek: a magyar nép nemes jelleméről, vérrel szerzett szabadságunkról, s más ily új s nagyszerű tárgyakról; mire a szónok sokszor félbeszakasztatva harsogó éljenek által, azon tagadhatlan axiómával végzé beszédét, hogy a nép szava isten szava, s hogy a tettes KK. RR. a haza javára legjobban önmagok fogják eldönthetni a kérdést. — Így szólt Taksony megye Demosthenese egykor. Beszéde — hogy egészen új hasonlatossággal éljek — tiszta folyóként, melynek sima fölszínét semmi sziklaként kiálló elv vagy meggyőződés nem zavará, s melyben az egész táblabírói kar mintegy tükörben önmeggyőződéseit láthatá — futott végig a tárgyakon. De egy idő óta beszédein bizonyos fonal vonula át, gyönge még, de máris észrevehető, s a megye egy része igaztalanul aposztáziáról kezde szólani, noha esküt tehetnénk reá, hogy Réty ötvenéves korában most először életében, látszik valamiről meggyőződni.
Mint a bűvész műtétei előtt, bár százszor látta is a közönség, mindig csudálva tátja száját: úgy mindenki bámult az alispán változásán; nehogy azonban olvasóim, mint a megye közönsége is, hasztalan keressék az indokokat, jámbor történetíró létemre elmondom. Nagy embereknek közönségesen megvan nagyravágyásuk, s ez jó, mert csak ez az közönségesen, mi őket nagy tettekre vezeti; nagy embereknek megvan sokszor feleségök is, s ez megint jó, mert egy barátom szerint, kinek nevét keresztyén szeretetből elhallgatom, csak így gyakorolhatják magukat azon második tulajdonban, mely a valódi nagyság eléréséhez nagy tetteknél nem kevésbé szükséges: nagyokat tűrni panasz nélkül; de hogy nagy férfiak nőinek szinte megvan néha nagyravágyásuk, s hogy az sokszor épp ellenkező irányban működik, mint férjeiknél — itt fekszik a baj, melynek sok dicső név lett már áldozatává. Ez vala az eset Rétynél is, s kérdem: a szilárd jellemű alispánnak, ki egész életén át mindig a szótöbbségnek hódolt, lehet-e rossz néven vennünk, hogy házában azt teszi, mihez közgyűléseken szokott? Az elégületlen lelkiismeret után a földi bajok legnagyobbika oly nő, ki férje tetteivel meg nem elégszik, s ki ne iparkodnék, hogy ettől szabaduljon? Szálljatok magatokba, olvasóim, s mondjátok meg: nem tettetek-e soha semmit meggyőződéstök ellen, csak hogy azon Janus templom ajtai, melyek a házi életben nőitek rózsa-ajkai által képviseltetnek, bezáródjanak, s béke legyen birodalmatokban? S most nyájas asszonyi olvasóimhoz fordulok, kik ha nem is magok, legalább nemök iránt mindig legszigorúbbak, s kérem őket, legyenek hasonló engedékenység-gel Rétyné iránt is. Asszonyok a történetekben ritkán számolhatnak helyre, sőt még országgyűlési iratainkban is, azon özvegyeket kivéve, kik az alsó táblához eddig követeket küldtek, kevés asszonyi nevekre találunk; nem természetes-e, hogy Rétyné, tudva ezt, minden hozzá írt levél föliratában saját szemeivel látni, tulajdon füleivel hallani akará azon nagy— vagy méltóságos, sőt talán kegyelmes címet, mely, tagadni nem lehet, főképp a pompás magyar nyelvben oly szépen hangzik? Azonkívül midőn más angyalok is nem azért ereszkednek le a purgatóriumba, hogy ott maradjanak, hanem hogy az elítélteket magukkal fölhozzák, ki rosszallhatja, hogy angyal létére ő is, ki született báró, azaz méltóságos kisasszony volt, ugyanezt akará tenni férjével? Az alispáni hivatal azon határ, melyen túl bizonyos pályán nem haladhatunk, s bámulhatjuk-e, ha e asszony e Rubiconnál megállni nem tud, midőn Caesar maga nem bírt elég jellemmel, hogy ezt tegye? Mindezen okok együtt nem magyarázzák-e meg teljesen Rétyné vágyát, mely őt nappal s éjjel nyugodni nem hagyá, hogy férje báró legyen?
Réty maga, ki sokáig ellentállt, most is ugyan középutat javasolt, s inkább