LITMIR.BIZ

Скачать книгу

isten áldjon meg érte.

      — De most hamar Sz.-Vilmosra — szóla Peti a kerítés résén, mely jóval szélesebbé vált, áthágva — , nézz oda — szóla tovább a mellékházra mutatva — , mernék fogadni, hogy az az átkozott Macskaházy áll ott.

      — Ha az ördög fia is, csak menjünk — szólt Viola. S a két cimbora sebes léptekkel haladott az utcán végig, s a kovács háza mögött eltűnt, míg Macskaházy, mert csakugyan ő vala ott, megösmerve Violát, fejcsóválva haladt a szérűk felé.

      6

      A nap, mely e történetdús éjszakát követé, vasárnap vala. A tiszaréti templom harangja lassú kongásaival rég ájtatosságra hívta a népet, mely Vándory vigasztaló szónoklatánál az előbbi est zaját s az élet egyéb bajait feledé. Az úri házban melynek vallásossága, mint más magyar úri családoké inkább közgyűléseken, hol a linzi s bécsi békekötés került szőnyegre, mint templomban vala észrevehető, mindenki a várt nemes vendégek elfogadására készült. Ákos s nővére, Etelka, a kertben sétáltak. Egyike vala ez azon szép őszi napoknak, milyeket, honszeretet nélkül legyen mondva, csak Magyarországban találtam, s melyeknél néha eszembe jut, hogy nemzetünk is, miként hazája, csak a bizonytalan tavasz s változékony nyár után fogja feltalálni állandóan derült napjait. Dél közelgett, s a nap meleg sugárokkal tölté a tájat, melynek új vetései ismét zöldellni kezdének, s csak itt-ott egy darab fölszántott vagy még tarlóban álló föld emlékezteté a nézőt, hogy a virágzás s gyümölcsözés napjai mögötte s nem előtte fekszenek. A fák színezett lombján gyönge szálak függnek, mintha az ősz tövéhez akarná kötni a fonnyadó leveleket, hogy ne hulljanak el, s ne takarják száraz vázaikkal a még zöldellő mezőt, hol a magas georginák s szerény őszikék, habár a dér egyes leveleiket elfonnyasztá is, még derült színekben állnak.

      A testvérek hallgatva jártak egymás mellett a kert száraz levelekkel takart utain, míg Tünde, az egy, kinek Ákos agarai között e kiváltság adatott, majd egy madár vagy lehulló levél után futva, majd a sétálókat körülugrándozva, s ismét elszaladva, saját módja szerint élvezé a kert gyönyöreit.

      — Mi bajod, kedvesem? — szóla végre Ákos testvéréhez, ki épp egy fonnyadt georginát néze meg — te ma kedvetlen vagy.

      — Én? — viszonzá a leány mosolyogva, midőn nagy fekete szemeit a virágról bátyjára fordítá — úgy látszik, nem vagy jobb Macskaházynál, ki, ha évenkinti sárgaságában narancs szemeivel körültekint, az egész világot egy roppant sárgadinnyének látja.

      — Igazad van — monda Ákos, maga is elmosolyodva — , szörnyű unalmas vagyok.

      — Kétségkívül; de ez a magyar nemesi jogok közé tartozik, s főképp testvérek közt régi szokás, cseppet se erőltesd magadat.

      S a víg leány ismét virágaihoz fordult, s Ákost gondjaira hagyá, mi a vigasztalásnak majdnem mindig legjobb, de egyszersmind azon neme, melyet legritkábban találunk. Minden fájdalom, s főképp azon rossz kedv, mely hozzá oly hasonló, hogy nem ritkán annak tartatik, ha külső okoktól táplálékot nem nyer, enyhülni szokott; s mindenki öneszével legjobban fel tudja találni vigasztalását. Barátaink, kik inkább bármi mást tűrnek, mint hogy magokat velünk elunják, nem engednek erre időt, s midőn vigasztalni vagy mulatni akarnak, nemcsak diszharmóniába jőnek érzelmeinkkel, hanem bánatunk ellen küzdve, eszünket annak védelmére buzdítják, s a vigasztalásnak sikere közönségesen csak azon meggyőződés, hogy bajunk nagyobb, mint elébb magunk gondoltuk. Ha olvasóim azon emberekre visszaemlékeznek, kiket egykor barátaiknak neveztek, míg azon nagy reménybankrottnál, melyen keresztülmentek, ismerősökké devalvál-tattak, nem jut-e sok keserű óra eszökbe, mely épp ezen túlbuzgóság által hosszab¬bíttatott meg? Ha szomorú vagy, s magad sem tudod, miért, hű pajtásod addig fog kérdezni, míg végre eszedbe jut; ha valamely kis kellemetlenség ér, olyan, mely inkább bosszantó, mint fájdalmas, s melyet a jövő órában elfelednél, Piladesed annyira fárad még másnap is, hogy felejtsd, annyira kötözgeti kis sebedet, mely magától sokkal gyorsabban gyógyulna meg, hogy háladatlanság nélkül sem páratlan szeretetét, sem a kellemetlenséget, mely arra okot adott, nem felejtheted. Igaz, ha nagy bajba esünk, s valóban segélyre szorulunk, barátaink e kellemetlen hibájokat egyszerre le szokták tenni, és nemigen alkalmatlankodnak szolgálatuk¬kal, de nem jut-e eszünkbe ilyenkor: mennyivel jobb lett volna, ha e nonintervenció elvét előbb kezdik alkalmazni, vagy mindazon jóakaratot, azon számtalan parányi áldozatot, melyekkel terhünkre voltak: ez egy alkalomra teszik el, s mit szeretetök nekünk szánt inkább egyszerre, mint fillérekben nyújtják, azaz úgy, hogy kis öszveg is elviselhetetlen. De ki tehet róla! kereskedő században élünk, s nincs mit bámulni, ha azok is, kik látszólag önzés nélkül ragaszkodnak hozzánk, legalább azáltal nyerészkednek rajtunk, hogy a lehető legolcsóbb áron legtöbb köszönetet aratnak, s minél kisebb szolgálatokért a lehetőségig sok háladatosságot cserélnek be. Kinek az ég oly barátot adott, kire ez észrevételek nem illenek, az áldja sorsát, mert bizony a kivételek közé tartozik. Ákos ezekhez számítható, s azon sok szerencseadomá¬nyok között, melyekért a tiszaréti úrfi a megyében boldognak tartatott, mint például, hogy apja alispán, anyja született bárókisasszony, hogy szép s nagyrészint pusztai birtok vár reá, én csak egyért irigyelhetném, ha ti. azt, mit a sors magunknak is adott, mástól irigyelni lehetne, s ez nővére.

      Fájdalom, hogy olvasóimnak nem mutathatom be; leírásommal nem fogják beérni. Sok szeretetre méltó asszony száll sírjába, ki mint Hegel elmondhatná: hogy csak egy ember által értetett, s hogy ezáltal is félreértetett; mert az egy, ki előtt szívét egészen kitárta, lázas állapotában csak képzelete szemeivel látta szépségét; hát a szegény regényíró hogy boldogul-jon nők leírásával, főképp ha tárgya Etelkához hasonló, kinél maga a festő zavarodásban keresné színeit? Ily szőke haj s fekete szem, ily szabályos vonások leírására tenta s papiros vajmi szegény eszközök; s hát a nyájas arc színezetéről mit mondjak? Ha havasról szólok, melynek csúcsát a nap első sugárai pirosra festik, míg aljok tiszta fehéren csillog, s nem találhatod az egymásba folyó színek határait, talán legjobb képét adom, s mégis a hideg bérc, a mozdulatlan jéghalom eszedbe fogja-e juttatni a nyájas hölgy piruló arcait, sötét szemének ragyogó tekintetét, a piros ajkak mosolyát, egyszóval a lelket, mely szép arcain elédbe sugárzik, s mint nyári est bájos világítása a legcsúnyább tájt, úgy a legközönségesebb arcot is széppé tehetné? Etelka azon ritka egyediségek egyike, kiknek egész valója oly harmóniában áll, hogy nem is gyanítjuk, mennyire kitűnők egyes tulajdonai, s ha azon előítéletnek, hogy ész és szív ellentétben áll, mely nagyrészint olyanok által terjesztetik, kik a kettőnek egyikét sem bírják, cáfolatra lenne szüksége, pár nap Etelka társaságában elég, hogy alaptalanságáról meggyőződjünk.

      Testvérénél pár évvel fiatalabb, mégis Etelka vala az, ki Ákos szenvedélyességét mérséklé, ő, kire ez szíve titkait bízta; s pedig annyival szívesebben, mert tudta, hogy azok, mi ily titoknál, mint Ákoséi, egyke a fődolgoknak, legsebesebb úton jutnak Vilmához, kit nővére mindazon barátsággal fogott körül, melyre asszonyok csak az ő korában, s akkor is vajmi rövid időre képesek!

      A testvérek végre fölmentek a csigadombra, honnét a falu, a nyugodt Tisza s a határtalan róna meglátszott.

      Jőnek — szólt Etelka Sz.-Vilmos felé fordulva, honnét nagy porfelleg a várt nemes vendégek közelítését hirdeté — , egy óra múlva zaj lesz a házban.

      — Adná az ég, hogy száz mérföldre lehetnék — szólt Ákos sóhajtva.

      — Talán kevesebbel is beérnéd, ott a faluban, nem messze tőlünk, a jegyző házánál, nemde?

      — Ne szólj erről,

Скачать книгу