LITMIR.BIZ

Скачать книгу

emberállatról szóló minden adat. És most, egyszerre  h i n n i  kezdte. Ó, Isten! Mennyi új, polipkarú rém, mennyi suhogó, libegő, mocskos női ruha, mennyi ígérő, széles mosoly, nehéz illatok, milyen zavaros, bűzös tengere a feledésnek, a problémákat oldó sötét, durva mámornak. A sok lihegő, duzzadt alak, ami felé csak nyúlni kell. Már látta, életre kelt benne minden szó, amit valaha olvasott vagy hallott, az ocsmány mesterkedésekről, túlhajszolt idegekről, ronda ernyedtségről, titkos, érthetetlen bűnökről, és fölcsigázott aggyal látott, látott mindent. Torzan mosolygó, nedves, vörös szájak törtettek vigyorogva feléje az ezerszínű idegen villanylámpák alatt, és e medúzafők közt ott látta azt, akit szeretett, akire ő fojtott, édes bánattal gondolt a megszépítő messzeségből, és hév, nyári éjszakákon órákig nézte merően a poros, fehér utat, ami a gyöngyszínű ég felhőibe veszett. Onnét jön egyszer a kocsija az állomás felől. És minden reggel előkeresett egy rejtett, kicsi arcképet, és remegve, pirulva, mint egy növendékleány, megcsókolta a szemét.

      Fáradt volt, fölnézett, és a homályban, a hídfő oszlopánál megismerte a férfit. A két acélszürke árnyékú szem, igen most is szembenézett vele.

      – Féltem, hogy meghűl, Ilona, most hazakísérem.

      Hirtelen forró undorral szerette volna mellbe lökni, messzire eltaszítani maga mellől: nem nézett rá, és csendesen a karjába fűzte a kezét.

      És hazamentek, és lepihentek a függönyös szobában, aminek ablaka a kertre nyílott, és a párkányt hulló szirmokkal peregte be minden nyári éjszaka, immár a kései, szeptemberi nyár.

      Hanyatt feküdt az asszony, és a drapériák rojtját számlálta. Milyen különös! Mi különbség a tegnapi éjszaka és a ma között. Talán csak az folytatódik, és álom a nappal minden zűrzavara. Pedig nem, ő tegnap éjszaka meg akart mondani valamit az urának, beszélni akart az eljövendőről, a nagy titokzatos, örökké fontos valakiről, aki ma még a Semmi, de a lehetőségek egész világa. Meg akarta szorítani csendesen, hálásan a kezét, hogy könnyek között ígérhesse meg neki a kicsi angyalt, aki eljön hozzájuk, és lészen kettejük helyett egy. Édes szenvedések, boldog remegés, játékos gondok közelednek, a csoda, a nagy csoda. Tegnap nem mondta el, hogy egy napig még előre örülhessen az ő örömének, és ma nem fogja elmondani neki.

      Egyszerre valami egészen okos dolog jutott eszébe. Hátha az, ami történt, valójában egy cseppet sem jelentős, csak az ő túlcsigázott idegeiben, zavart agyában nőtt ilyen óriássá. Igen, ez mégis valószínű! Már tudta, hogy a mostanihoz hasonló időben nem megbízható az asszonyi ítélkezés. De most józan. Most gondolkodni fog. Tehát mi történhetett? Az ura átkarolt egy szolgálót, talán félig tréfásan, önmagának tetszelgő léhasággal. Abban a percben nem volt “ő”, megtagadta a nimbuszt, amivel a felesége lányos ábrándjai körülvették. De hát tehet ő erről a nimbuszról? Ki ura a pillanatnak? Talán meg is csókolta. Ez rettenetesen durva ízléstelenség mindenki szemében, de miért? Csak  a z é r t , mert itthon történt a házban, a szentélyben, a felesége cselédjével, igen, az emberek így ítélnék meg. Mert máskülönben csak elnéző mosollyal szabad tudtul venni okos asszonynak az ilyet. Csak ennyi az egész? És már megtévedt a következtetése. Nem, így csak gondolkodni lehet, nem érezni!

      És nem jött álom a halvány selyemmel húzott spanyolfal mögé. Egyszer – igen, a más asszonya volt még, egyszer ő is odaadta ennek az embernek az ajkát, egy félig szűzies, de millió vad gondolattal megterhelt kicsi csókra, egy búcsúcsókra.

      Előrehajolt arcát, könnyes szemét, vonagló száját adta oda a sok szomjas tilalomból, és a férfi, míg halkan, imádatosan könyörögve alig érintette csókjával, igen – emlékszik —, őrült, vonagló szorítással csaknem összetörte a két kezét, amit a magáéba fogott. Ő akkor azt hitte, sokat, nagyon sokat adott, és egy útszéli parasztleány ugyanazt adta neki, és talán erre sem volt kevesebb szüksége. Ez a Julcsa egészen derék, kötelességtudó ember, ügyes és jóravaló személy. Milyen mérhetetlenül értékes azokhoz képest, akik a kóborlás éveiben pazarul osztottak neki mindent, amit ő megtagadott. Hát ilyen otrombán egyszerű az élet?

      Az ember éhes, az udvari ebédek lakomáin pedig csak finom, eszményi játéka folyik az evésnek. Pfuj!

      Most már a végleteknél tartott. Azt gondolta: talán minden ajak egyformán értékes, amíg csókolni tud. De miért nem érzik így az asszonyok is – egy munkás, egy kocsis csókját, gyalázat!

      A selyemfalon túl megmozdult a férfi.

      – Alszol, Ilona?

      – Azt hiszem, már aludtam!

      – Nézd, asszonykám! Nézd, valamit szeretnék mondani neked. Azt hiszem, ma félreértettél valamit. Az egész egy nagy ostobaság volt. Belátom, hogy nagyon ízléstelen, de te okos és jó vagy, és az egész nem nagy dolog. Ugye, nem vetted komolyan. Ha akarod…

      Akadozva, kérve, röstelkedve beszélt, és rekedt iszonyattal sikoltott bele az asszony. Már felugrott volt, sápadtan reszketve ült az ágy szélén, és kezét maga elé tartotta.

      – Hallgass! Az istenért! Egy szót sem!

      Az ura hozzá akart sietni. De mikor látta, hogy vonaglik az undortól, a gyűlölettől, láztól, haragtól, ijedten hátrált, és nem merte érinteni.

      Hetek következtek, amikről nincs mit beszélni. Mindennap reggeliztek és ebédeltek, dolgoztak és társalogtak, mint azelőtt, békés, szerető hitveseknek látszottak szinte önmaguk és egymás megtévesztéséig, és mégis az egész világ megváltozott bennük. Pedig a kicsi, sápadt fiú félve lovagolt a mostohaapja ölében, a szabó elhozta az őszi ruhákat, és Julcsa ügyes bevásárlásokat csinált téli zöldségből.

      Ez az élet a pokol minden gyötrelmét hozta valakire, és ez a valaki a férfi volt. Mint valami börtönben, úgy érezte magát. A tömlöc minden fala átlátszó, puha ködből van, és csak amikor nekiront, hogy kimeneküljön, akkor válik kemény sáncfallá. Néha, mikor ránézett erre a komoly, nemesen nyugodt, szomorú asszonyarcra, rázni, fojtogatni, ütni szerette volna vak gyűlölettel. Hát mit akar vele?

      Igen, beszélnünk kell egymással! – határozta el egyszer hazamenet.

      – Tisztába kell jönnünk – vagy-vagy —, ez az élet nem folyhat tovább. A zavar, kényszer és szégyenkezés költözött be hozzánk, vége a nyugalomnak, már nem tudok dolgozni.

      – Hol van édesmama? – kérdezte a kisfiától, aki a karszék támlájából és a függöny lelógó végéből sátort csinált magának, és csendesen üldögélt benne, mert az az ő háza volt.

      – Mama ott benn, a díványon!

      Csakugyan ott feküdt, nagyon sápadtan, kuszált hajjal, valami ismeretlen testi szenvedéstől elgyötörve. Amikor ránézett az ura, csaknem könny szökött a szemébe. A férfi szerelmének minden nemesebb vonása, a védelem, a gondoskodás, a becézés vágya mind feltámadt benne ebben a percben a szegény összetört teremtés iránt. És valami homályos sejtés is megfogta – mi ez? Az asszony csakugyan halványnak és gyöngének látszott az utolsó hetekben és ő…, talán félremagyarázta… talán…?

      Gyorsan lépett közelebb, és csak egy hajszálon múlt, hogy túláradó, gyöngéd szerelemmel elé ne térdeljen bűnbánva, esdekelve: “Aljas kutya vagyok, kívánj akármit, büntess, gyötörj, sírj, fenyegess, de szeress, ahogy én imádlak!”

      Mielőtt szólt volna, az asszony arcára nézett. Látta a keményen, szigorú akarattal összeszorított szájat, dacosan lezárt szemeket, görcsösen kapaszkodó vékony ujjait a sötét hajhullámok közt. Az asszony ébren volt, tudta, hogy mellette állt, és nem nyitotta fel szemét. Világos, el

Скачать книгу