LITMIR.BIZ

Скачать книгу

gömbölyű leányzó skarlátpirosan húzódott el a zongora mellől, a férfi pedig hirtelen végigzúgatta a billentyűket – szokatlanul durván —, és ebben a percben már nagyon szánalmas volt. A leány azóta odakünn csörömpölt a villákkal.

      – Soká vártunk rád! – mondta az ember, és nem nézett az asszonyára.

      Az pedig éppen olyan mozdulattal nyúlt a kalaptűjéhez, mint tegnap vagy tegnapelőtt. Mint mindig ilyenkor, hogy ledobja hamar, és hozzásiessen, az ölébe simuljon, puha, fehér karjával átfonja, tiszta, nemes, finom lényével pazarul megajándékozza az embert, az egyetlen elsőt, igazit.

      Már feléje indult, aztán hirtelen, vak döbbenéssel állt meg. Mi történt? Ostobaság! A férfi kabátja könyökén felül fehér volt a lisztportól és apró, havas foltok kiáltoztak a zongora ébenfáján is. A leánynak ma szitálnia kellett, igen.

      Ijedt rebbenéssel fordult meg a hálószoba felé, az arcát, a homlokát pedig elöntötte valami rémségesen forró vérhullám. Még ne – csak még egy percig ne! A besötétített fülkében magára csukta az ajtót. Csend. Csak valahová el lehetne rejtőzni – a párnák közé, gyorsan, míg szét nem pattan minden – és hirtelen, kétségbeesett gyorsasággal közétemetkezett az ágy illatos, fehér pihéinek. A fülében már érezte azt a halk, jóleső zsongást, ami az eszméletlenség küszöbe – csak percekig tarthatott az egész.

      Halk döngetésre riadt. Egy pici láb türelmes egyformasággal ütögette az ajtót.

      – Mamácska! Jöjj ki, mamácska. A vacsora bent van.

      Felugrott, és eligazította a ruháit:

      – Mindjárt, kisfiam!

      Már eszénél volt, már értett mindent. Az ágy széléhez ült, és az éles fához szorította a fejét. Egy szolgáló, igen. Vastag darócinget visel, ami szürkén tűnik elő a kurta ujjas alól, hét ráncos szoknyát egymás fölött, amik közül csak a felsőket mossa időnként, csúf inas lába van, dagadt, kékes erekkel, mosolygó, vidám állatszeme, duzzadt, piros szája, harminckét széles, fehér foga. Amikor lép, módosan riszál egyet a derekán.

      Felemelte a fejét, meglátta magát a tükörben: és halványnak, törődöttnek látta; meddő évek nyomaival, az intellektualitás minden fáradtságával a rajzos, érdekes arc vonalain. Milyen ideges a szeme csillogása, milyen beteg módon torz alatta a mély, kékes árnyék, a vértelen homloka körül milyen túltengő a sűrű, barna hajkorona tömöttsége. Az előrehajló, fehér nyak, a vállak gyöngén ívelt vonala, a halkan elhullámzó csípők – ó, igen —, ez a leány húsos, erős, mint valami duzzadt, vérbélű gyümölcs, az ölelésre ő alkalmasabb. Igen, de hisz ez otromba és másodrendű dolog, az élet minden finom, nemes és teljes gyönyöre mégis itt van nála a férfi számára. De vajon ennyi minden?

      És most még erősebben elfogta a forró, gyötrelmes szégyenkezés. Mit tegyen? Ha most kimenne, és haragvó méltósággal egyszerűen elűzné azt a teremtést, aki a szemében most vált hasznos házibútorból teljes erejű és igényű “másik asszony”-nyá. Ha elűzné, ahogy Sára Hágárt, minden törvényes jogrend alapján állva, a feleség harsogóan büszke, mert védett erősségében. A férfi szavát se emelné érette. És egy pillanatra belátta, hogy az egyedül üdvös és életrevaló dolog ez volna.

      Igen, ez! Csattanósan, keményen és józanul új harmóniát teremtene köztük, és új nimbuszt adna a változott helyzetben. Őbelőle egészséges, józan, ügyes menyecskét formálna, aki a maga javára tudja használni a világ ócska rendjét, az urából pedig hamiskásan mosolygó, de azért jámborul szégyenkező és megbánó vígjátéki férjet, aki bocsánat fejében mindenre kész, és csak titokban örül, hogy ő milyen nagy kujon. Az elhalt édesanyja jutott eszébe. Az is mesélt neki efféle történeteket, amikor ő csattogó nyaklevesekkel parancsolta szét a nyugalmát háborgató incidenseket. Valahogy így lehetne tenni.

      De már érezte, hogy nem bírná, nem fog így, fázósan idegen volt tőle az egész. Az érzései ösztönszerű, szinte testi arisztokráciája rémülten tiltakozott. Szembeszállni, viaskodni, győzni, ilyen csatában? Egy cselédleánnyal, aki a házasságuk negyedik hónapjában hozzádörzsölte vaskos, kemény vállát, lisztes szoknyáit ahhoz az emberhez, aki számára ő teremtődött, egyedül csak ő, az áldozó, megértő, igazi emberfél. Nem, nem teheti. Mivé lenne az életük, a sok elmúlt, gyöngéd, halkan epedő pillanat, a magányos tavaszok, elpazarolt nyarak, minden letöretlen virág és elmulasztott csók, amin az ifjúságuk elveszett, és a rövid boldogságuk felépült.

      – Mamácska, jöjj már! – könyörgött félig sírva a szomorú gyermekhang, és egyformán halkan, ügyetlenül döngött az ajtó.

      – Megyek, fiam!

      És ebben a percben már tisztában volt magával. Önkéntelenül, a lelke igaz szülötteként támadt fel benne a közeljövő programja, sejtette, hogy oktalanság, de tudta, hogy másképp nem tehetne. Mert valami dacos keserű és nagyon szívós mártír-önuralom töltötte be a lelkét. Nem fog jelenetet csinálni, ha belepusztul is, de különb lesz önmagánál, és önmagában az asszonynál. Csak úgy tehet. Ez a félig öntudatos elhatározás szabta meg a nappalait és éjjeleit, ez rontotta el az életét.

      – Megyek, fiam!

      Az ember már a vacsora mellett ült, és nem nézett fel az újságjából, amíg gyöngén érintette az asszony kezét:

      – Parancsoljon!

      És beszélgettek is. Szó volt a fösvény szerkesztőről és az új opera díszleteiről. Aztán Julcsa aludni vitte a gyereket, az asszony pedig lassan kesztyűt húzott, és könnyű, szürke porköpenyt vett föl.

      – Hová készül? – kérdezte fojtott ijedtséggel a férfi.

      – Járni akarok egyet a bástyán. Fájt ma a fejem.

      – Egyedül?

      – Egyedül.

      Érezte, hogy most fájdalmat okozott, és ez nem illett a programjába. Már meg is bánta, de mennie kellett, kellett. Egyedül akart lenni. Sötét ruhában, igénytelenül, szegett fővel, szinte tépetten osonni az alkonyatban az utcákon, ahol még az imént sütött a nap – szembe a vízparti, esteli széllel. Egyedül lenni, valamivel elszámolni, valamit elvégezni, kicserélni, rendet csinálni abban a világban, amely ő maga volt.

      Az utcára lépett.

      Mi történt? Talán semmi, és ez éppen a rettenetes.

      Az asszony megállt egy percre, hogy fenékig üríthesse a poharat, a gúnyos, keserűen józan, éktelenül közönséges gondolatokat, amik durva, érdes tenyerüket végighúzták a lelke finom, remegő hamván. Neki nem az volt az élet, ami másnak, nem a tarka ostábla, amin az emberfigurák alkalom és ötlet szerint végigbotlanak fehér meg fekete kockán, nem tudta őket soha józan humorral afféle kedélyes Schöberl-bútoroknak nézni, amik szükség szerint szolgálnak más meg más célt és eszményt. Ő valami mást akart! Úristen! Hisz annyit szenvedett és olyan sokáig, hogy képtelen volt lemondani az igényeiről. Neki többel tartozik az élet. Teljes hittel, töretlen illúziókkal, valami kissé koturnuson járó, légies, csoda nagy szerelemmel. Vége! Meg volt mérgezve minden gondolata örökre.

      Az alsó rakpartra ment, és a tiszta, örök hullámokat nézte. Ezek így folynak már, ki tudja, hány ezer éve, és minden, ami történik, már volt egyszer, ugyanúgy, akár csak az egyforma habok születése. Egyszer mintha ő is állt volna már ilyen üresen, kifosztva valami alkonyatban egy vízparton. De nem ebben az életben. Már tudja. Az ő élete egy kicsi, pelargóniás házban folyt el, ahol pirosan égtek az örök egyforma lázak, meddő sóhajok repkedtek, és ő valami álomba ásott, beteges türelemmel ápolta első urát; amíg a másik,

Скачать книгу