LITMIR.BIZ

Скачать книгу

csak éppen a török nyelvet meg a németet, meg a kémiából annyit, hogy hogyan csinálódik a puskapor.

      Török Jancsi beletaszítja a lúdtollat a kalamárisba.

      – Időpocsékolás már azt is tanulnunk, mester, hiszen akármelyik török rabbal tudunk már beszélni. A németnek meg már hátat fordított apámuram.

      A kis tízéves Feri a fejének egy könnyű rántásával hátraveti vállig érő, mogyorószín haját, és közbeszól:

      – Minek a kémia is? Van az én apámnak puskapora annyi, hogy soha el nem fogy, míg a világ!

      – Hohó, úrfi – feleli a pap elmosolyodva —, te még olvasni se tudsz becsületesen. Tegnap is Kikerónak olvastad Cicerót.[16]

      A szoba küszöbén Török Bálint daliás alakja jelenik meg. Az a kék bársonydolmány van rajta, amelyet János király hagyott rá a halálakor; derekán meg az a görbe, könnyű kard, amelyet csak ünnepi alkalommal szokott viselni.

      – Vendég érkezett – szólt a papnak. – Öltözzetek át, fiúk. Gyertek le az udvarra.

      Megsimogatja a Feri gyerek haját, és újra eltűnik.

      Az udvaron egy nagy, bécsi vasas szekér. Amellett egy német a szolgájával. Ragyogó vérteket emelnek ki a szekérből, és leadogatják a török raboknak. A rabok az udvaron cölöpökre aggatják a vérteket.

      A kocsi mellett négy előkelő úriember áll a Bálint úr társaságában. Bemutatják nekik a fiúkat. Az egyik rövid orrú, tüzes szemű, alacsony, barna ifjú. Fölemeli a kis Török Ferencet, és úgy csókolja meg. – Tudod-e még, ki vagyok én?

      – Miklós bácsi – feleli a gyerek.

      – És a másik nevem?

      Ferkó gondolkozva néz Miklós bácsinak puha, fekete szakállára.

      Helyette János szól:

      – Zirinyi.

      – Nem Zirinyi, te – igazítja az apja —, Zrínyi.

      Mindez megtörtént egyszer. Néha visszaálmodjuk, ami elmúlt, és az álom nemigen változtat rajta.

      Ahogy tovább történt annak a napnak a lefolyása, úgy álmodta Gergely is tovább.

      Mikor a hat mellvért fel volt állítva a cölöpökre, az urak puskát vettek elő, és rálőttek. Az egyik vérten átment a golyó. Azt visszaadták a bécsi kereskedőnek. A többit, amelyik csak behorpadt a lövésektől, megvették, és megosztották maguk között.

      Eközben beesteledett. Vacsorához ültek. Az asztalfőt Törökné foglalta el, az asztalvéget meg Bálint úr. A vendégek vacsora alatt kifaggatták a gyerekeket, hogy miből mit tudnak. Különösen a Bibliát meg a katekizmust[17] kérdezgették.

      Török Bálint darabig csöndes mosolygással hallgatta a jámbor kérdéseket, aztán megrázta a fejét.

      – Hát ti azt gondoljátok, hogy az én fiaim csak katekizmust tanulnak? Mondd el, Jancsi, hogyan szokás ágyút önteni!

      – Hány mázsásat, édesapám?

      – Százmázsásat, aki arkangyalát!

      – Százmázsás ágyúnak – kezdte állva a fiú – kell kilencven mázsa réz meg tíz mázsa ólom, de szükség idején harangokból is lehet ágyút önteni, és akkor nem kell bele ólom. Mikor a matéria megvan, olyan mély gödröt ásunk, amekkorára az ágyút akarjuk csinálni. Legelőször is ragadós és tiszta agyagból rudat gyúratunk. Az agyagba csepűt keverünk, a közepébe meg vaspálcát szúrunk.

      – Minek az a vaspálca? – kérdezte Bálint úr.

      – Hogy az agyag megálljon, különben eldűlne vagy elgörbülne.

      Aztán, okos szemét az apjára függesztve, folytatta:

      – Az agyagot keményre kell gyúrni, és össze kell keverni csepűvel. Néha két napig is gyúrják szakadatlanul. Mikor az megvan, leállítják a gödör közepébe, és megméregetik, hogy egyenesen álljon. Aztán az ágyúöntő külső borítékot csinál hasonlóképpen tisztított és meggyúrt agyagból, s fölépíti az agyagból való rúd körül gondosan. Ötujjnyi hézagnak kell körös-körül maradnia, de ha bővében vagyunk a réznek, vastagabb is lehet az ágyú. Mikor ez is megvan, körülrakják az agyagot kővel és vastámasztókkal, oldalt meg két katlant megraknak tíz öl fával, és afölé rakják a rezet. Azután…

      – Valamit kifelejtettél.

      – Az ólmot – szólt közbe a kis Feri.

      – Hiszen most akarom mondani – vágott vissza a fiú. – Az ólmot is beledarabolják. Aztán éjjel-nappal tüzelnek, míg csak a réz olvadásnak nem indul.

      – Azt se mondtad, hogy mekkora legyen a kemence – szólt ismét az öcsike.

      – Hát nagy meg vastag. Tudhatja, akinek esze van.

      A vendégek nevettek. Jancsi pedig durcásan leült.

      – Megállj csak – morogta, az öccsére villantva a szemét —, majd számolunk!

      – Hát jó – felelte az apa —, ha te nem tudod elmondani, majd elmondja az öcséd. Mondd el, Ferike, ami még hiányzik.

      – Mi hiányzik? – felelte vállat vonva a kisfiú. – Az ágyút, mikor kihűlt, kiveszik a földből.

      – Az ám – szólt diadalmasan Jancsi —, hát a reszelés? Hát a simítás? Hát a három próbalövés?

      Feri elvörösödött.

      És a két gyerek menten összeverekedik ott az asztalnál, ha a vendégek el nem kapják őket, hogy összecsókolgassák.

      – Az a legjobb – szólt nevetve Török Bálint —, hogy a gyújtólyukról mind a ketten megfeledkeztek.

      Aztán mindenféle hadi ügyekről, törökről, németről beszélgettek az asztalnál.

      Egyszer Gergelyhez is szóltak.

      – Ebből jeles ember lesz – mondotta Török Bálint, a Gergely fejét megsimogatva. – Olyan az esze, mint a tűz. Csak a karja gyönge még.

      – Ej – felelte Zrínyi —, nem a kar ereje a fő, hanem a szív ereje: a bátorság. Egy agár megkerget száz nyulat is.

      A vacsora véget ért. Csak az ezüstkupák maradtak az asztalon.

      – No, most búcsúzzatok el a vendégektől, és eredjetek az anyátok szárnya alá – szólt a gyerekeknek Török Bálint.

      – Hát Sebők bácsi nem énekel? – kérdezte a kis Feri.

      Egy szelíd, kis, szőrös képű ember megmozdult erre az asztalnál. Bálint úrra nézett.

      – Az ám, jó Tinódi – szólt meleg tekintettel Zrínyi —, énekelj nekünk valamit szépet.

      Tinódi Sebestyén fölkelt, és a terem szögletéből kobozt emelt elő.

      – Hát jó – szólt az apa —, egy éneket végighallgathattok, de aztán takarodót fújunk.

      Tinódi valamivel hátrább tolta a székét, és végigfuttatta az ujjait a koboz[18] öt húrján.

      – Mit énekeljek? – kérdezte a gazdát.

      – Hát a legújabbat, amit a múlt héten szerzettél.

      – A mohácsit?

      – Azt, ha ugyan a vendégeim mást nem kívánnak.

      – Nem,

Скачать книгу