LITMIR.BIZ

Скачать книгу

– Él ám a törököd! Bent van a kamarában.

      – Jumurdzsák?

      – A manó tudja, hogy hívják: akit lelőttél.

      – Az, az. Hát nem halt meg?

      – Nem. Csak elájult. A másikat is behoztuk az árokból. Attól tartok, hogy az nem marad életben.

      – Attól tart? Fára a cudart!

      – Hohó – mondotta Cecey —, az az én rabom.

      – Hát tegyen vele, amit akar. Hanem azt a Jumurdzsákot vezettesse elő, és adjon lovat alá.

      A vitézek nagyokat húztak a kupákból. Jumurdzsákot elővezették.

      – No, Jumurdzsák – mondotta Dobó —, hát kellett ez neked?

      – Ma nekem, holnap neked – felelte mogorván a török.

      S hogy meglátta a lovát meg a rajta ülő Gergő gyereket, a szája is elnyílott bámulatában.

      Dobó maga mellé intette a gyereket, és kivágtatott a kapun. A törököt mögöttük a vitézek fogták közre.

      – Tudod-e, hova megyünk, Gergő? – kérdezte Dobó.

      – Nem tudom – felelte a gyerek.

      – Most megyünk a kardért.

      – A törökökhöz?

      – Oda.

      – Nekem?

      – Neked. Félsz-e?

      – Nem.

      – Az az első, fiam, hogy ne féljen a legény. A többi aztán megjön magától is.

      Nem beszéltek többet.

      A lovak lába fehér felhőket kavart a Mecsek kocsiútján, s a lovasok robogása megkeményült a köves hegyoldalon.

      Gergő fülében elhangzott harangszó búgásaként ismétlődött:

      – Az a fő, hogy ne féljen a legény!

      10

      A rabokat ott találták az erdőben. Mindössze hat aszab őrizte őket.

      Amint a magyar vitézek megjelentek a fák között, a rabok felugráltak, és örömrikoltozással tördelték, vonogatták a bilincseiket.

      A hat aszab persze hatfelé szaladt.

      A magyarok nem kergették őket. A rabokon volt az eszük. Azokat szabadították fel a láncokból.

      Dobó legelőször is a papnak nyújtott kezet.

      – Dobó István vagyok – mondotta.

      – Somogyi Gábor a nevem – felelte a pap. – Áldja meg az Isten kegyelmedet.

      A rabok is örömükben és hálaérzésükben könnyes szemmel borultak Dobó köré. Csókolták kezét-lábát a szabadítójuknak.

      – Ne nekem hálálkodjatok – mondotta Dobó. – Ez a kisfiú mentett meg benneteket.

      És Gergőre mutatott.

      A Gergő gyerek persze egész életében nem kapott annyi csókot meg annyi áldást, mint ezen az egy napon. No de majd nem kap ezután; nem kap sok ideig.

      Tizenöt rakott szekér meg sok mindenféle fegyver lett a zsákmány.

      Dobó, mielőtt osztakoztak volna, megkérdezte a raboktól, hogy ki a legrégibb fogoly.

      A fiatal jobbágylegény eléje lépett, s levette a süvegét:

      – Én volnék.

      – Mi a neved?

      – Kocsis Gáspár, szolgálatjára.

      – Hová való vagy?

      – Egerbe, uram.

      – Hol estél rabul?

      – Fejérvár alatt, uram.

      – Tudod-e, hogy ezeken a szekereken kiknek a holmija van?

      – Egynéhány hordóról, ágybeliről tudom. Szedték ezt, uram, mindenütt ezek a rablók.

      Dobó a törökhöz fordult:

      – Jumurdzsák, beszélj!

      – Szedtük, ahol Allah engedte szednünk. Ami a hitetleneké, az a miénk. Ahol találjuk, ott kapjuk.

      – Akkor csak rakjatok szét mindent. El fogom osztani közöttetek.

      Az egyik kocsiban egy halom mindenféle fegyver volt. Az is szedett-vedett zsákmány, java része a Móré várából való. De volt közötte egy könnyű kis meggyszín bársonyhüvelyű kard is. Dobó fölvette azt.

      – Bornemissza Gergely, jer ide. Fogd ezt a kardot. A tiéd. Légy hű vitéze a hazának, jámbor szolgája az Istennek. Áldás és szerencse legyen a fegyvereden!

      Felkötötte a kardot a gyerek derekára, és homlokon csókolta a kis vitézt.

      A kisfiú komolyan fogadta a kitüntetést. Szinte belehalványult. Talán a jövendő idők fuvalma szállt át egy pillanatra a lelkén: megérezte, hogy nemcsak a kardot kötötték őhozzá, hanem őt is a kardhoz.

      Dobó azután, ami a katonáknak nem kellett, a raboknak hagyta. Minden rabnak jutott kocsi is, ló is, fegyver is. Mert a vitézeknek a kocsiba fogott sovány parasztlovak nem kellettek.

      Ki volt boldogabb a cigánynál! Nagyokat rikkantott. Körülugrálta a neki osztott lovat, szekeret.

      Majd visszarohant a fegyverrakáshoz. Ami rozsdás, rossz fegyvert otthagytak a katonák, kincsek gyanánt kapdosta magára. Törökösen kendőt kötött a derekára, és úgy körültűzködte magát mindenféle késekkel, tőrökkel, hogy olyan volt, mint a sündisznó.

      Egy tengerinádból font ócska, törött pajzs is hevert ottan. A karjára öltötte. Meztelen lábaira két nagy rozsdás sarkantyút kötött, a fejére meg sisakot tett. Volt annyi esze, hogy alatta hagyta a kalapját is. Azután egy hosszú dárdát kapott fel a földről, és mintha tojáson járna, olyan ünnepi lépésekkel odalejtett a törökhöz.

      – Na, Gyamarzsák – mondta az orra alá piszkálva a dárdával —, hogy vagy, te bibas terek?

      Hogy erre valamennyien nevetésre fakadtak, Dobó rászólt a cigányra:

      – Ne hetvenkedjél, te! Hová való vagy?

      A cigánynak egyszerre alázatossá lettyent a dereka.

      – Mindenüvé, csókolom kezsit-lábát, ahol muzsikáltatnak.

      – Puskát javítani tudsz-e?

      – Hogyne, naccságos vitézs uram. A legrossabb puskát is úgy megreparálom én, hogy…

      – Hát nézz el majd ezekben a napokban Szigetvárra, a Török Bálint úr udvarába. Ott most akad munkád bőven.

      A sovány kis cigányasszony könyörgött Dobónak, hogy hadd mondjon jövendőt.

      – A feleséged? – kérdezte Dobó a cigánytól.

      – Azs – felelte a cigány —, ma reggel házsasodtunk össze.

      A cigányasszony odaült a tűzhöz, összekotorta a parazsat, és fekete, apró magvakat szórt reá.

      – Datura stramonium[9] – szólt a pap, a magvakra tekintve.

      A parázsról kék füstoszlop szállt fel. A cigányasszony kőre ült, és beletartotta a füstbe az orcáját.

      A vitézek meg a volt rabok kíváncsian állották körül.

      – A kezét… – mondotta néhány perc múlva a cigányasszony Dobónak.

      Dobó

Скачать книгу