ТОП просматриваемых книг сайта:
Édes anyaföldem! : Egy nép s egy ember története (2. kötet). Benedek Elek
Читать онлайн.Название Édes anyaföldem! : Egy nép s egy ember története (2. kötet)
Год выпуска 0
isbn http://www.gutenberg.org/ebooks/38673
Автор произведения Benedek Elek
Жанр Зарубежная классика
Издательство Public Domain
ELSŐ FEJEZET
Gőzparipán ül ismét a tékozló fiu, büszkén, diadalmasan vágtat Pest felé, mintha nem a Véletlennek, de maga-magának köszönhetné a feltámadást. Vágtat a sebes szélnél sebesebben, még a gondolatnál is sebesebben – ő legalább azt hiszi, hogy nem közönséges személyvonaton üldögél, nem is gőz-, de mesebeli táltosparipán. Hogy nem afféle szegény legény ő, de királyfi, aki szárnyas paripán repül erdők, mezők, tengerek fölött, tündérvárosba, tündérvárosban világszép királykisasszonyhoz – ő reá vár epekedve, ugyan kire várna? – világszép királykisasszony.
Hiába vivtam meg harcomat a Halállal, gyermek vagyok, még mindig gyermek. Áradozó szivvel köszöntöm Májust, a virágos Májust: minden fa, minden bokor nekem virágzik, nekem illatozik. Érttem, egyedül érttem nyilnak kertnek, rétnek virágai; nekem dalolnak a madarak; fecske, gólya énhozzám jött vissza, egyedül énhozzám.
– Lám, lám, – mosolygok – milyen gyermek voltam. Meg akartam válni az élettől, ettől a szép, ettől a gyönyörü élettől, egy nagy semmiség miatt. Meg akartam halni a huszonegyedik tavasz hajnalán…
Egy pillanatra lelkem visszaröppen a kisbaconi temetőbe. Látom a rózsavirágos sirkövet: Ignácka sirkövét. Olvasom a feliratot: Szép élte hajnalán Benedek Ignácnak – Lám, néki sirt ásnak. Vajjon mit irtak volna az én sirkövemre? Bizonyosan benne lett volna a tavasz is, a hajnal is…
– Nem, nem lesz benne! Nem akarok meghalni, nem!
Lemosolygom magamat, a tékozló fiut, merthogy – gyermek voltam. Hogy csak egy kis göröngybe botlottam meg s itt akartam hagyni ezt a szép, ezt a gyönyörü életet. Ezeket a mind nekem virágzó fákat, bokrokat; ezeket a mind nekem daloló madarakat. Nem mosolygom le magamat, mert nem látom, hogy még csak most vagyok igazi gyermek, akinek elég kétszáz sornyi nyomtatott betü: már hiszek az erejében; nem göröngy, de egetverő sziklahegy sem állit meg – most, most következik az Élet, a küzdelmes, diadalmas Élet.
Miért is nem ültem gyorsvonatra? – Ó, de lassan döcög ez a ló nélkül járó szekér! Sohasem érek Pestre! – Igaz, – csititom magamat – igy is rettentő nagy summát fizettem a jegyért. Mit is mondott az a székely atyafi, aki látta, hogy harminc pengő forintot olvastam le? Azt mondta: Hiszen ezért tehenet lehetne venni! Isten ellen való vétek ez, uram! – Lám, lám, ilyen lettem volna én is, ha nem tanittat az édesapám. Tiz forint egy sertést, tizenöt forint egy borjut, harminc forint egy tehenet, száz forint egy jó lovat juttat eszembe. Fogamhoz verek minden garast. Minden esztendőre veszek egy kalendáriumot. Hol dicsérném, hol szidnám a százesztendős jövendőmondót… Más könyv nem érdekel. Hazugság, csupa hazugság mind, amit az iródiákok irnak… De hisz az édesapám ugy szeret olvasni… A téli esték… Amikor Benkő Ádám olvasta Petőfi verseit… Jósika, Jókai, Vas Gereben – mely nagy gyönyörüséggel olvasta, hallgatta édesapám!
Ne tovább, ne! Nagy, erős elhatározásomban e büvös-bájos kép még majd megtántorit. Ugy lesz az jól, ha édesapám lelkét ezután én is gyönyörködtetem. Valahányszor tollat fogok a kezembe, fölöttem lebeg az ő tiszta, becsületes lelke, ő rá gondolok, neki irok, az ő szivét, lelkét gyönyörködtetőt. Igy sohasem fog a tollam félresiklani; az ő lelkét megzavarót, az ő érzését megbotránykoztatót nem fogok irni. Elmém, szivem az édes anyaföldből fog táplálkozni. Bárhová helyezem történeteimet, mindig az én falumat, az én erdőmet, az én mezőmet, az én erdőzugásos, vadgalambszólásos szép Erdővidékemet látom. Meséimnek minden fája ebben a földben fog gyökeredzeni, ebből a földből fog kihajtani. Igy, fiu, igy!
Rákos mezején liheg már a ló nélkül járó szekér, sötét est borul a tájra. Kihajlok az ablakon, előre nézek, a tündérváros felé, s ihol, csakugyan tündérváros fényessége árad a rákosi mezőre: lángtengerben uszik az ország szive.
– Ó de szép! – sikolt fel a tékozló fiu.
Most jut eszembe, egész uton nem gondoltam reá: ma hozta Pestre Rudolf királyfi Stefániát, a szép királykisasszonyt s őket ünnepli az ország szive, érettük uszik lángtengerben Pest és Buda. Ujjongok: imé, ujabb csodája a Véletlennek! Mely sötét volt ez a város, amikor először léptem falai közé, zeg-zug uccákon botorkálva végig, most mely tündökletesen ragyog! Uj erőt, uj hitet önt szivembe a találkozás: ihol, Rudolf, sok száz esztendő multán az első magyar szivü királyfi, csüggeteg magyar lelkeknek szebb jövendőt igérő reménysége; magyar lesz a magyarok királya; becsülete lesz a magyar szónak, a magyar irásnak s mindennek, mit magyar elme és magyar kéz teremt.
– Ó de jókor jöttem! – áradozik lelkem nagy boldogan, mámorosan.
A pályaudvaron nappali világosság. Messziről megpillantom Sebesi Jóbot. Szép szőke haja csakugy lobog, amint felém szalad, szinte kiemel a kocsiból, sirva-nevetve ölel, csókol: Hát élsz? Csakugyan élsz? Ó, Istenem, Istenem! Már nyomják a könyvünk első iveit! Hallod? Hallod? Már nyomják!
Az egyetem-uccai Erzsébet-szálló három udvari szobácskájában indul hóditó utjára egy „kis lap“, munkatársai csupa fiatal legények. Két „nagy lepedős“ ujság: a Hon és az Ellenőr összeolvad, lesz belőlük a Nemzet, ennek a szerkesztője „kis lapolja“ le a – Budapesti Hirlap-ot. A Nemzet szerkesztője – Visy Imre, a Budapesti Hirlap főszerkesztője – Rákosi Jenő. Visy Imre a néhai Reform-nál kezdte pályáját korrektori minőségben, ama Reform-nál, amelynek Rákosi Jenő volt a szerkesztője, de ime, – gondolná az avatatlan ember, – minő kegyetlen tréfákat enged meg magának a Sors: a korrektor nagy lepedős ujság élére emelkedik, Aesopus költője „kis lap“ szerkesztőjévé hanyatlik… Hiszen, nem marad adósa volt korrektorának Rákosi Jenő: kegyetlenül éles tolla hegyére tüzi Visy Imrét s ugy megmagyarázza neki, mi az a kis lap, hogy heteken át ezen kacag a falu. A mi falunk. Az ujságiróknak még akkor kicsiny faluja.
Nagy lap – kis lap. Nemzet, Pesti Napló, Egyetértés – ezek a nagy lapok. Azért nagyok, mert takaródzani lehet velök. Légrády Károly csinálja meg az első „kis lapot“ a Pesti Hirlapban, csakhamar megszületik a második, a Budapesti Hirlap. Szerkesztője, Csukássy József, s vele az egész szerkesztőség a Pesti Hirlapból szakad ki: egy szép napon kiadó és szerkesztőség összekülönbözik, s egy-két hónap mulva megszületik a második kis lap. Kezdetben a nagy lepedős ujságok lemosolyogják a „kis lapokat“, a közönség is mintha ingadoznék. Csak lassanként eszmél rá, hogy valamiképpen „nem singgel mérik az embert“, azonképpen az ujság belső értékét nem nagy lepedő formája teszi. A nagy lepedős ujságok komolykodók, nagyképüsködők, végtelen hosszu hasábjaikba nem eresztik be a csipkedős karcolatot, a vidám, enyelgő csevegést, ám a kis lapok fürgék, elevenek – s hogy a Budapesti Hirlap mellett maradjak: ennek a kis lapnak Rákosi Jenő és Kaas Ivor irják a vezércikkeit. Rákosi Jenő kezdettől máig, – félszáz esztendő legnagyobb publicistája a mi falunkban. Ő az, aki mindig megérezte s megérzi, mi foglalkoztatja az emberek lelkét, s másnap megjelenik a vezércikk, melyre minden olvasó rányomja a pecsétet: lelkemből beszél; ha irni tudnék, erről irtam volna, szórul-szóra ezt irtam volna én is…
Mindig első személyben beszél az olvasóhoz, vonal fölött és vonal alatt egyaránt; amott névtelenül, jegy nélkül, emitt – ő a jegye. De ne irna első személyben, ne használna jegyet a vonal alatt, a figyelmesebb olvasó a bevezető sorokban megállapitaná: ezt a cikket Rákosi Jenő irta, senki más.
A könyvnek talán sohasem volt akkora becsülete, tisztessége, mint a Budapesti Hirlap pályafutásának első decenniumában. A „kis lap“ tárcarovatában sürün jelennek meg a könyvkritikák, amelyekben a pajtáskodásnak nyoma sincs. Még kevés az iró, kevés a könyv, s az igazi talentum nem hasztalan kopogtat a Budapesti Hirlap ajtaján: Rákosi Jenő az, aki az ajtónak mindakét szárnyát kinyitja, meleg öleléssel fogadja a jövevényt. Amily kegyetlenül pőrére vetkőzteti a felfujt nagyságokat, oly nagy szeretettel öltözteti diszbe a névtelen talentumokat. Nem mindenik fölfedezése váltja be a hozzáfüzött reménységet, de megállapitható, hogy nem a félszemü jövendőmondó látott rosszul – a fölfedezettet a fölfedezés vagy elbizakodottá tette, vagy kedvezőtlen szelek sodorták el az irodalom mezejéről.
Forró