LITMIR.BIZ

Скачать книгу

dem! : Egy nép s egy ember története (1. kötet)

      AZ OLVASÓNAK

      A magyar nemzet ezeréves életének legszomorubb tavaszán fogtam e könyv irásába: az első fejezetek egy-két keserü kiszólását ez magyarázza. Azzal az érzéssel ültem iróasztalomhoz, hogy e könyv irói pályám utolsó könyve lesz – halálom után ha nyilvánosságra kerül. A vörös fergeteg elviharzott, úgy tetszik, dereng a magyar ég, nem kell irásomat az asztalfiában rejtegetnem. Az ország szine előtt róhatom le régi adósságomat ama nép iránt, amely ezer évig őrizte, védte a keleti határt, s jutalma: „honját a hazában“ nem leli… Ugy állitom ország szine elé a székely népet, amilyennek gyermekifjuságomtól életem alkonyáig láttam: erényeit nem tulozom, hibáit el nem titkolom. Gyermekifju koromban e népnek élete kedves, mosolygó idill, férfikorom s főképp életem alkonyának idején – dráma. Lélekrenditő dráma. A népem élete is, az enyém is. Az olvasó választhat hajlandósága szerint a két könyvre nőtt történet közül: idill az egyik, dráma a másik. Ám jól esnék, ha amazt nem mosolyogná le, emettől nem riadna vissza.

      A Nagykunság földjén, Tóth János kedves barátom meleg fészkében, folytattam s fejeztem be könyvemet. Reggelenként kaszálgattam, kapálgattam: igy tápláltam az őserőt, az édes anyaföld legdrágább ajándékát. Igy tudtam megóvni testemet, lelkemet az elernyedéstől. Kaszálgatás, kapálgatás, Kelet felé sóhajtozás, közbe-közbe irogatás, körülöttem hontalanságomnak, lelkem felétől elszakadt árvaságomnak nehéz bánatát enyhitő meleg szivek – legyen áldott a Móricztanyai ház, annak gazdája, minden lakója!

      Móricztanyán, 1920 szeptember végén.

Benedek Elek.

      ELSŐ FEJEZET

Ebben az iró a faluját s a nemzetségét mutatja be

      Kicsiny falu az én falum, legkisebb az egész vidéken s a legszebb. Gyermekkoromban alig hatszáz lakója volt s ennek is jófelerészét az én nemzetségem tevé.

      – Ez a falu, ennek a falunak erdeje, mezeje – emlegette gyakorizben édesapám – ősfoglalás. Három nemzetség az ősfoglaló: a Benedek-, a Benkő- s a Boda-nemzetség. A többiek: a Gálok, a Vajnák, a Bakók, a Putnokiak, a Lakatosok mind jövevények.

      Két-háromszáz esztendeje éltek már itt a Gálok, a Vajnák, a Bakók, a Putnokiak, a Lakatosok, s édesapám szemében még mindig jövevények voltak. Nincs e mondásban kicsinylés, egyszerüen a történeti igazság megállapitása ez. Szegről-végről csaknem valamennyi jövevény familiával atyafiságba keveredtünk, s hogy messzebb ne menjek, édesapám anyja Gál Rebeka volt.

      Már a Rebeka név sejteti az avatottabb olvasóval, hogy az én nemzetségem annak a népnek sarjadéka, amely még nem oly régen Mózes népének neveit igen kedvelé. Az öregebb rend emberek közt még szép számmal vannak Mózesek, Jakabok, Jákóbok, Judák, Ezékiások, Izsákok, Timotheusok, Benjáminok, s dédapámnak, aki, a hagyomány szerint, nagyerejü, nagyvirtusu ember vala – Jeremiás volt a neve. Ezeknek a neveknek a gazdái – e könyv irójával együtt – már mind a temetőkert felé tekintgetnek; a fiak, az unokák közt már alig akad bibliai nevü: a mi nevet az uri rend magához méltónak talált, mind eljutott az én falumba. Elhozta a vasut. Ide, az Isten háta mögé. Mind a temető felé tekintgetnek a Rebekák, Rákhelek, Judithok is, s bár büszkén emlegeti a nemzetségem, hogy Judith volt az ősanyja, (e névnél merül homályba a nemzetség terebélyes fája a XI. században), egyetlen Judith sincs köztünk, pedig ugy-e, szép e név?

      Az én falum szinte félve huzódik meg Barót-patak jobb- s balpartján, igen szük völgyecskében. Nemcsak a falu kicsiny, de a neve is: Kisbaczon. Nem csuda, ha szük völgyecskében huzódott meg, ugyebár? Olyan szük e völgy, hogy a falu hasonfelét szép szeliden emelkedő, lankás hegyoldalra tolta-tologatta idők során a szaporodás. Észak, kelet s dél felől szeliden csendesen emelkedő hegyek karimázzák, s ha nyugoti oldalára is vet még egy kis hegyet a Világteremtő, tökéletes volna a kép rámája, legteljesebb a nép nyugodalma: nem háboritaná a nyugati szél, mely a civilizációval fagyos szeleket is röpit szárnyain. Ennek a szélnek német szél a neve. Nyilván sürü oka volt őseinknek, hogy ennek nevezék…

      Egy hosszukó tál, melynek kicsorbult egyik vége, ebben a tálban egy csudaszép bokréta: ez az én szülőfalum. Ebben a faluban minden háznak van gyümölcsfás és virágos kertje, s május havában, amikor itt a gyümölcsfák virágba borulnak, Csikorra tetejéről (a szomszédos „Csikország“ orra ez a hegy) óriás bokrétát lát ájtatosan bámuló szemed. Bokrétát, melynek szépségét a kikandikáló piroscserepes házfödelek nem rontják, de sőt emelik. Az én gyermekkoromban ritka volt még a piros cserépfödél. Széles cserfa-zsindely barnállott az alacsony falu, magas tetejü házakon; naptól, esőtől fakult szalmazsupfödél jutott a pajtáknak meg a csüröknek; de akkor is megvolt minden háznak uccára mosolygó virágos kertje, minden kertnek a maga gyümölcsfája: rozszsalérő, fótos, zsiros, édes, irós (más néven: sólyom) páris almát, eleinérő, vagyis koránérő, nyakas, bartamisz körtét, moskotár, madárka perpence1 szilvát termő fája: – akkor is egy szépséges szép bokréta volt az én falum, talán szebb a mainál. Bizonyosan szebb.

      Vajjon az én unokáim gondolnak-e majd azzal a könnyező meghatottsággal az én gyümölcsös kertemre, mint ahogy én gondolok András nagyapáméra, mely századrésze sem volt az enyémnek? Az ő kertje – kert volt, semmi egyéb. Kert, amelynek minden fáját maga ülteté, a XIX. század hajnalán. Minden fa egy-egy óriás, kik szép sorjában álltak s hirdették a dédunokáknak is András nagyapó meleg szivét. A falu alsó végén volt a kert, a felső vége táján a mi házunk, s nyárnak és ősznek nem volt egy napja tán, hogy egy mezitlábos kis fiu e faóriásokra föl ne másszon. Ma is érzem szájamban az eleinérő körte édes levét; ide száll a babos pettyes „zsiros“ alma illata a tulipántos ládából, melynek ruhanémüi közé néhányat elrejtegetett édesanyám. Ez az illat megörökösödött a ládában, a ruhanémü minden darabján, a lehelletemben, s hogy soha el ne szálljon, a lelkemben is. Látom az öklömnyi nagy nyakas körtéket, a borizü irósalmákat, s még mindig mosolyognak rám a kerités tövéből a sötétpiros málnaszemek – óh, édes jó András nagyapó, be nagy szived lehetett neked, hogy még málnabokrokat is ültetél, nekem, aki világon sem voltam akkor! Nekem, aki sohasem csókolhatám kezedet: tiz esztendő esik a te halálod s az én születésem közé.

      Ezt a kertet nem őrizte senki más, csak Isten s a még romlásnak nem indult Becsület. Magas, födeles kerités vette körül, nem a tolvajok ellen, csupán azért: ha kert, – legyen kert. Illő, hogy a képnek rámája is legyen, ugyebár? Galambbugos, ősrégi módi székely kapu szabta meg az elejét; madár- és virágdiszét nagyapó véste, faragta.

      Vén emberek, kik 48 előtt játszottak a porban, – még görnyedez egy-kettő közülök – ma is büszkén emlegetik nagyapót, aki irásban és faragásban a falu s a vidék első embere vala.

      – Azóta sem születék – vallják erős hittel – „Erdővidék országában“ ilyen soktudó ember.

      Igy növeszti a nagyot még nagyobbra a távolság, az emlékezés, de bizonnyal nagy volt András nagyapó: ő a halhatatlanságnak dolgozott, mivelhogy gyümölcsfát ültetett. Nemcsak ültetett, de kedves fáinak külön kertet is szentele.

      Ludpennával rajzolt gömbölyü betüi mind egy-egy nevető gyöngyszem. Minden mondata, mit kontraktusokba, protokulumokba vésett, kerek mondat, nincs egy henye szava. Pedig iskolája a falusi, akkor még latin szavakat is tanitó iskola volt s a katonaélet! A katonaélet tizenkét esztendeje. Többet idegen tartományokban, mint a haza földjén. Mégis magyar betü volt az ő betüje s nem az a jobbra dülő, amely a Bach-korszakból maradt ránk örökül…

      András nagyapó asszeszor volt, Bardocz-szék asszeszora, amely hivatalnak azért meg nem felelője a táblabiróság, mert a táblabiró emléke hosszuszáru pipából pöfékelő, lustálkodó, nekigömbölyödött tipusban maradt reánk, ellenben András nagyapó „fakó szekéren“ meg gyalogszerrel járta be falvait; nem volt nekigömbölyödött, de sőt inkább sovány ember vala; nem vette fel az uri viseletet: háziszőttes ruhát viselt, tán valamivel csinosabbat, mint az atyafiai. Olyan táblabiró volt őkigyelme, ki hol az ekeszarvát fogta, hol a pennát, hol a faragó fejszét, de az ő hivatalában restancia mégsem találtaték.

      Vannak-e még ilyen emberek?

*

      Hugó

Скачать книгу