LITMIR.BIZ

Скачать книгу

hamarosan beérnek a zárt erdőbe, amely tele van fenyegető vadállatokkal. Tudta, hogy nem lesznek szabályok, amint a fák közé érnek.

      A szél belehordta a havat a lány arcába, kezei elgémberedtek, s eldobta a kezében lévő fáklyát, hiszen már órák óta elaludt. Lovagolt a sötétben, elveszve a gondolataiban, egyedül a lovak és az alattuk ropogó hó hangja, valamint Andor morgása hallatszott. A lány érezte a benne lévő erőt, a megszelídítetlen természetét, olyat amelyet más állatnál még nem érzett. Úgy tűnt, Andor nemcsak hogy nem fél attól, ami előttük áll, hanem reméli, hogy sor kerül a konfrontációra.

      Bundáiba burkolózva Kyra újabb jelét érezte az éhségnek és hallotta Leót is, hogy újra felvonyít, így nem hagyhatta tovább figyelmen kívül. Már órák óta lovagoltak és a magukkal hozott hússzeletek megfagytak, túl későn jött rá arra, hogy nem hoztak magukkal elég élelmet. Hamarosan meg kell állniuk és ennivalót kell keresniük.

      Lassítottak mikor az erdő széléhez értek, mert Leo a sötét fasor felé morgott. Kyra visszapillantott a vállai felett a mögöttük elterülő síkságra, amely Argosba vezetett és feltekintett a nyitott égboltra, hiszen jó ideig nem látják majd azt. Visszafordult a lány az erdő felé, ahová egy része nem akart belépni. Tudta, hogy tisztelni kell a Trónok Erdejét, de tudta, hogy most nem fordulhatnak vissza.

      - Készen állsz? – kérdezte Dierdre.

      A lány másmilyennek tűnt, mint amilyen a börtönben volt. Erősebb, határozottabb volt, olyan, mint akinek meg kellett járnia a pokol bugyrait, hogy szembe tudjon nézni a kihívásokkal.

      - A legrosszabb, ami velem történhetett már megtörtént -, mondta Dierdre, akinek a hangja rideg és kemény volt, mint amilyen az előttük elterülő erdő, túl öregesen hangzott a korához képest.

      Kyra biccentett, megértve, hogy együtt lépnek be a fák közé.

      A lányon hirtelen a hűvös éjszaka ellenére is végigfutott a hideg. Sötét volt odabent, egy erős bezártsággal teli érzés, amelyet a trónokhoz hasonlító ősi sötét fák girbe-gurba ágaikkal és vastag fekete ágaikkal töltöttek meg. Az erdő nem békességet, hanem gonoszságot sugárzott.

      Gyors lépésekkel haladtak, amilyen gyorsan csak a fák között tehették, a hó és a jég csikorgott állataik patái alatt. Hamarosan rejtőzködő állatok hangja hallatszott, amelyek megbújtak az ágak között. A lány jobbra-balra forgatta a fejét, kereste a hangok forrását, de nem találta őket, mégis úgy érezte, hogy valakik figyelik.

      Egyre mélyebbre és mélyebbre hatoltak az erdőben, Kyra megpróbált nyugat és észak felé haladni, hogy elérjék a tengert, ahogy az apja tanácsolta. Miközben haladtak Leo és Andor folyamatosan morogtak azokra az élőlényekre, amelyeket a lány nem látott. Az ágak állandóan megkarcolták a lányt. Kyra az előttük álló hosszú útról töprengett, izgatott volt küldetése miatt. Leginkább a népével lett volna, ott harcolt volna mellettük abban a háborúban, amelyet ő kezdett. Egyre nagyobb sürgetést érzett, hogy visszatérjen.

      Teltek múltak az órák, egyre beljebb jutottak az erdőben, a lány azt számolgatta, mikor érik el a tengert. Tudta, hogy kockázatos ilyen sötétben lovagolniuk, ahogy az is, hogy letáborozzanak egyedül idekint.

      - Hol van a tenger? – kérdezte Kyra Dierdre-t, főként azért, hogy megtörje a csendet.

      A lány látta Dierdre arckifejezéséből miként kavarognak a gondolatai és csak elképzelni tudta, hogy milyen szörnyűségekbe feledkezett bele.

      Dierdre a fejét ingatta.

      - Bárcsak tudnám – válaszolta száraz hangon.

      Kyra zavart volt.

      - Nem ezen az úton jöttél, mikor elraboltak? – kérdezte.

      Dierdre vállat vont.

      - Egy ketrecbe voltam zárba egy szekér hátulján - válaszolta -, és eszméletlen voltam az utazás nagy részén. Bármelyik irányba hozhattak, nem ismerem ezt az erdőt.

      Nagyot sóhajtott, majd csak bámult a sötétségben.

      - De ahogy közeledünk Fehérerdőhöz, több mindent fel fogok ismerni.

      Folytatták útjukat, visszasüllyedve a kényelmes csendbe. Kyra nem tudott segíteni Dierdre-n és az ő múltján. Egyszerre érezte a másikban az erőt és a szomorúságot. Kyrát egyre inkább hatalmába kerítették az előttük álló utazás nehézségei, az élelem hiánya, a metsző hideg és az ijesztő vadállatok, amelyek rájuk vártak, ezért újból a másikhoz fordult, hogy elterelje a figyelmét.

      - Mesélj nekem Ur Tornyáról – mondta Kyra. - Hogy néz ki?

      Dierdre fekete karikás szemekkel nézett rá és a fejét ingatta.

      - Sose voltam a toronyban.

      - Én Ur városából származom, és az jó egy napi lovaglásra van attól délre.

      - Akkor mesélj nekem a városról – kérte Kyra, hogy elterelje a gondolatait.

      Dierdre szemei felragyogtak.

      - Ur egy csodálatos hely. A település a tengernél van.

      - Nekünk is van egy városunk délre a tengernél – mondta Kyra. -- Esephus. Egy napi lovaglásra van Volistól. Többször voltam ott apámmal fiatal koromban.

      Dierdre a fejét rázta.

      - Az nem a tenger – javította ki, mire Kyra zavarodottan nézett rá.

      - Hogy érted ezt?

      - Az a Könnyek Tengere – válaszolta Dierdre. - Ur pedig a Szenvedés Tengerénél van. A mi tengerünk sokkal nagyobb. A ti keleti partotokon kicsik a hullámok, a mi nyugati partunkon a hullámok húsz láb magasak, amikor a partnak csapódnak, és ezek a hullámok egy szempillantás alatt el tudnak sodorni hajót és embert egyaránt dagálykor. A mi városunk az egyetlen Escalonban, ahol a sziklák elég alacsonyak, hogy a hajók el tudjanak jutni a partig. Ezért van az, hogy Andros egy napi lovaglásra épült fel tőlünk keletre.

      Kyra csodálkozott a lány szavain, örült, hogy elterelődött a figyelme. Neki is eszébe jutottak ezek a dolgok egy régi tanítás kapcsán, de sosem foglalkozott ennyire a részletekkel.

      - És a néped? – kérdezte Kyra. - Ők milyenek?

      Dierdre sóhajtott.

      - Büszkék, mint akárki más Escalonban. De különbözőek is. Azt mondják egyik szemük Escalonon, a másik a tengeren van. A horizontot kiemeljük. Sokkal kevésbé vagyunk provinciálisak, mint mások, talán azért, mert sok idegen érkezik a partjainkra. Ur férfiai egyszer dicső harcosok voltak, az apám is közéjük tartozott. Most csak alattvalók vagyunk, mint mindenki más.

      Sóhajtott, majd hosszú csendbe burkolózott. Kyra csodálkozva vette észre, hogy újból beszélni kezdett.

      - Városunkat csatornák szabdalják – folytatta Dierdre. - Amikor gyerek voltam egy híd tetején ültem és onnan néztem a jövő-menő hajókat órákon, néha napokon át. A világ minden tájáról jöttek hozzánk különböző színű lobogókkal és vitorlákkal. Hoztak fűszereket, selymet, fegyvereket, és mindenféle ízű dolgot, néha állatokat is. Néztem a jövő-menő embereket és próbáltam elképzelni az életüket. Szerettem volna egy lenni közülük.

      Mosolygott és szemei különös fényben ragyogtak, miközben visszaemlékezett.

      - Volt egy álmom – kezdte Dierdre. – Arról szólt, hogy amikor elérem a megfelelő kort, én is hajóra szállhatok és elutazhatok egy távoli földre. Megtalálom az én hercegemet és egy nagy szigeten fogunk élni egy nagy kastélyban valahol. Bárhol,

Скачать книгу