LITMIR.BIZ

Скачать книгу

adnak majd neki. A sok ezer hódoló, aki felségednek hoz ajándékot, valamint bordélyainkban és kocsmáinkban költi el a pénzét, ugyancsak segít megtölteni a ládákat. Ennek ellenére a mai ünnepség alaposan leapasztja a királyi kincstárat. Javaslom, hogy emeljük fel a közemberek és a nemesség adóját. Az egyszeri adó csökkentheti a nagy esemény miatt keletkezett nyomást.

      MacGil látta az aggodalmat a tárnokmester arcán. Gyomra görcsölt a gondolattól, hogy fogyatkozik a pénze. De akkor sem emeli fel az adót.

      – Jobb, ha szegény a kincstár és hűségesek az alattvalók – felelte. – Gazdagságunk az alattvalók boldogságából fakad. Nem szedünk több adót.

      – De felség, ha nem…

      – Döntöttem. Mi van még?

      Owen csüggedten hátradőlt a székén.

      – Királyom – szólalt meg mély hangon Brom. – Parancsodra a mai esemény alkalmából erőink zömét az udvarban vontuk össze. Erődemonstrációnk nagy hatást fog kelteni. Viszont így másutt meggyengülünk. Ha bárhol másutt támadás érné a királyságot, sebezhetőek lennénk.

      MacGil elgondolkodva bólintott.

      – Ellenségeink nem fognak támadni, amikor éppen etetjük

      őket. A tanács nevetett.

      – Mi hír a Felföldről?

      – Hetek óta nem jelentettek mozgást. Úgy tűnik, a csapatokat visszavonták az esküvői előkészületek miatt. Talán készen állnak a békekötésre.

      MacGil ebben nem volt annyira biztos.

      – Vagy azt jelenti, hogy az esküvő bejött, vagy azt tervezik, hogy majd máskor támadnak. Te mit gondolsz, öreg? – kérdezte Abertholtól.

      Az megköszörülte a torkát, és reszelős hangon válaszolt: – Felség, se az apád, se a nagyapád nem bíztak meg a McCloudokban. Csak mert alszanak, ez még nem jelenti azt, hogy nem ébrednek fel.

      MacGil bólintott, méltányolta a véleményt.

      – Mi a helyzet a légióval? – kérdezte Kolktól.

      – Ma fogadtuk az újoncokat – felelte a parancsnok.

      – A fiamat is?

      – Őt is. Nagyon büszke rá. Derék legény.

      MacGil bólintott, majd Bradaigh-re nézett.

      – Mi a helyzet a Szakadékon túl?

      – Nagyuram, járőreink az utóbbi hetekben több kísérletet láttak a hídverésre. Talán azt jelzi, hogy a vadak mozgósítottak a támadáshoz.

      Halk suttogás futott végig a tanácson. MacGil szíve elszorult. Az energiapajzs legyőzhetetlen; de ennek akkor sem örült.

      – És ha körkörös támadás indul? – kérdezte.

      – Ameddig a pajzs aktív, nincs mitől félnünk. A vadak évszázadok óta nem tudnak áttörni a Szakadékon. Semmi okunk rá, hogy most másképpen gondoljuk.

      MacGil ebben nem volt olyan biztos. Már régen várható volt egy külső támadás. Vajon mikor következik be?

      – Felség! – szólalt meg Firth orrhangja. – Kötelességemnek érzem megjegyezni, hogy ma udvarunkban tartózkodik a McCloud királyság számos előkelősége. Riválisok vagy sem, sértésnek vehetik, ha nem váltasz szót velük. Azt javaslom, használd föl a délutáni órákat, hogy üdvözöld őket. Hatalmas kíséretet hoztak, számos ajándékot, és mint halljuk, számos kémet.

      – Ki állítja, hogy a kémek nincsenek máris itt? – kérdezett vissza MacGil, és közben merőn nézte Firtht. Most is azon töprengett, hogy nem ő-e az egyik?

      Firth kinyitotta a száját, hogy válaszoljon, de MacGil sóhajtott, és fölemelte a kezét. Elege volt. – Ha ez minden, akkor most távozom, megyek a lányom esküvőjére.

      – Felség! – Kelvin megköszörülte a torkát. – Természetesen van még valami. Az a hagyomány, hogy az elsőszülött esküvőjén minden MacGil kijelöli az utódját. A nép tőled is ezt várja. Mindenféle szóbeszéd terjeng. Nem lenne üdvös csalódást okozni nekik. Különösen, mivel a Dinasztia Kardja még mindig elmozdíthatatlan.

      – Azt akarod, hogy életem virágjában jelöljem ki örökösömet? – kérdezte MacGil.

      – Nem akartalak megsérteni, felség – hebegte aggodalmasan Kelvin.

      MacGil fölemelte a kezét. – Ismerem a hagyományt. És ma ki fogom jelölni az utódom.

      – Közölnéd velünk, hogy ki az? – kérdezte Firth.

      MacGil bosszúsan nézett rá. Firth pletykafészek. Nem bízott benne.

      – Megtudod, amikor eljön az ideje. Fölállt, a többiek követték a példáját. Bókoltak, azután kisiettek a teremből.

      MacGil maga sem tudta, milyen sokáig állt és töprengett. Az ilyen napokon a legszívesebben nem lett volna király.

      Lejött az emelvényről, visszhangzó léptekkel keresztülvágott a termen. Maga nyomta le az ódon tölgyfa ajtó vaskilincsét, és bement egy kis szobába.

      Most is örült a békének és a magánynak ebben a kellemes szobában, amelynek hússzor húszlábnyi alapját magas, boltíves mennyezet zárta le. Kőből építették, egyik falát festett üvegű, kis, kerek ablak törte át, amelyen sárgán és vörösen áradt be a fény, megvilágítva az egyébként üres szobában levő, egyetlen tárgyat.

      A Dinasztia Kardját.

      Úgy feküdt acél tartórúdjain a kamra közepén, mint egy csábító nő. MacGill, ahogy gyerekkora óta megszokta, odament hozzá, körbejárta, megvizsgálta. A Dinasztia Kardja, a legendás fegyver, nemzedékek óta a hatalom és az erő forrása a királyságban. Akinek van ereje, hogy megemelje, az lesz a Kiválasztott, aki arra rendeltetett, hogy holtáig uralkodjon a királyságon, megszabadítva azt a Gyűrűn belüli és kívüli fenyegetésektől. Ezzel a szép legendával nőtt fel, és amint királlyá kenték, maga is megpróbálkozott vele, mert csakis a MacGil királyoknak volt szabad megérinteniük. Előtte minden király kudarcot vallott. Biztosra vette, hogy most másképpen történik. Meggyőződése volt, hogy ő a Kiválasztott.

      De tévedett. Akárcsak az összes MacGil őelőtte. És ez a kudarc rányomta bélyegét uralkodására.

      Megvizsgálta a hosszú pengét, amely egy megfejthetetlen ötvözetű, rejtelmes fémből készült. A Kard eredete még homályosabb volt, a mendemonda szerint egy rengés vetette ki a földből.

      Ahogy elnézte, ismét belenyilalt a kudarc érzése. Lehetett jó király; de mégsem ő a Kiválasztott. A népe tudja. Az ellenségei ugyancsak. Lehet bármilyen jó király, mindegy, mit csinál, sosem lesz belőle Kiválasztott.

      Gyanította, hogy ha az lenne, kevesebb lenne udvarában a nyugtalanság, a cselszövés. Jobban bíznának benne az emberei, az ellenségei pedig nem is terveznének támadást ellene. Énjének egy része azt kívánta, bár eltűnne ez a Kard és vele együtt a legenda. Azonban tudta, ez nem fog megtörténni. Ez az átka – és a hatalma – egy legendának. Még egy hadseregnél is erősebb.

      Miközben ezredszer bámulta a Kardot, akaratlanul azon kezdett töprengeni, vajon ki lesz az. Ki lesz a családjából az, akit a sors arra szán, hogy ezt forgassa? Eszébe jutott a rá váró feladat, az örökös kijelölése. Melyik rendeltetett arra, hogy fölemelje a Kardot? És ha egyik sem?

      – Nagy a penge súlya – szólalt meg egy hang.

      MacGil megfordult. Nem várta, hogy más is lesz a kis szobában.

      Argon állt az ajtóban.

Скачать книгу