LITMIR.BIZ

Скачать книгу

van vele, milyen marhaságot mondott a felelő és hogy mit kellelt volna felelnie.

      A rossz tanuló felel

      Nem, mára nem lehetett számitani, igazán. Hiszen számított rá, persze hogy számított, sőt múlt éjjel álmodott is ilyenfélét: de álmában magyarból hívták ki, igaz, hogy úgy volt, mintha a magyart is Frőhlich tanitaná. Álmában elintézte az egész kérdést, a párhuzamos vonalakról felelt, egyfelesre.

      Mikor kimondják a nevét, nem hisz a füleinek, körülnéz: hátha csoda történik, hátha csak agyrém, nyomasztó lidércnyomás volt, hogy ez az ő neve és most felébred ebből az álomból. Aztán egy csomó füzetet felkap a padról. Mig végigmegy a kis uccán, a padsorok közt, ezt gondolja: “Ápluszbészeráminuszbéegyenlő ánégyzetminuszbénégyzet.” Ezt fogja kérdezni. Biztosan ezt fogja kérdezni. “Ha nem ezt kérdezi, átmegyek különbözeti vizsgával a polgáriba és katonai pályára lépek.”

      Közben megbotlik és elejti a füzeteket. Mig a földön szedeget, háta mögött felzug az obligát nevetés, amit ezuttal senkise tilt be: a rossz tanuló törvényen kivül áll, rajta lehet nevetni.

      A tanár leül és maga elé teszi a noteszt. Ránéz. A rossz tanuló görcsösen mondogatja magában: “ápluszbészer…” veszi a krétát. A tanár ránéz.

      – Készült? – mondja a tanár.

      – Készültem.

      Ó igen, hogyne készült volna. A halálraitélt is elkészül: felveszi az utolsó kenetet és lenyiratja a haját.

      – Hát akkor irja.

      A rossz tanuló a tábla felé fordul.

      – bénégyzetminuszpluszminusznégyzetgyökbéminusznégyácészerkétá.

      És a rossz tanuló engedelmesen irni kezdi és mondja utána a számokat. Irja, irja, mint Ágnes asszony, tudja, miről van szó, látja a tételt, “éppen úgy, mint akkor éjjel”, mikor elaludt mellette és fogalma se volt róla, mit jelent az egész. Igen, ez az, homályosan sejti, valami másodfoku egyenlet – de hogy mi lesz ebből?

      Szép lassan és kaligrafikusan ir. A négyesnek a szárát vastagitja, – a vonalból, ami törtet jelent, gondosan letöröl egy darabot, ehhez külön elmegy az ablakig a spongyáér. Időt nyer ezzel. Hátha csöngetnek addig. Vagy valami lesz. Ugyse sokáig szerepel ő itten, a dobogón. Ezt még felírja, az egyenlőségjelet is szép lassan felrakja – igen, ezt még ugy csinálja, mint más, felsőbb lények, mint egy jó tanuló. Felirja még “á”. A katonaiskolában nagyon korán kell felkelni, villan át az agyán, hirtelen. De aztán hadnagy lesz az ember. Esetleg kimegy Fiumébe.

      Közben szép lassan ir – még mindig nem irta le. Hozzánemértő ember, ha ki ezt a jelenetet figyeli, azt hiszi, valami jó tanuló felel. De a szakértő tudja már, mit jelent az, mikor valaki ilyen határtalan gonddal rajzolja a kettes farkincáját. Halálos csend köröskörül. A tanár nem mozdul. Most beszélni kell.

      – A másodfoku egyenlet… kezdi értelmesen és összehúzott szemmel, mélységes figyelemmel nézi a táblát.

      – A másodfoku egyenlet… ismétli olyan ember modorában, aki nem azért ismétli a szót, mintha nem tudná, mit akar mondani, hanem inkább azért, mert rengeteg mondanivalója közül a leghelyesebbet, a legfrappánsabbat, a legtökéletesebbet válogatja és mérlegeli.

      De a tanár, ó, a tanár már tudja, mit jelent ez.

      – Készült? – mondja keményen és szárazon.

      – Tanár úr kérem, én készültem.

      Ezt bezzeg villámgyorsan mondja: véres dac, lázadó kétségbeesés remeg a hangjában.

      Tanár (széles gesztussal): Hál akkor halljuk.

      A rossz tanuló nagy lélegzetet vesz.

      – A másodfoku egyenlet az elsőfokú egyenletből származik oly módon, hogy az egész egyenletet megszorozzuk…

      És most beszél. Valamit beszél. A második mondatnál arra számitott, hogy félbeszakitják, – lopva néz a tanár felé. De az mozdulatlan arccal néz, se azt nem mondja, hogy jó, se azt, hogy rossz. Nem szól. Pedig a rossz tanuló nagyon jól tudja, hogy nem lehet az jó, amit ő beszél. Hát miért nem szól akkor a tanár? Ez rettenetes. A hangja reszketni kezd. Egyszerre látja, hogy a tanár felemeli a noteszt. Erre elsápad és szédítő gyorsasággal kezdi:

      – A másodfoku egyenlet úgy származik az elsőből, hogy végig… Tanár úr kérem, én készültem.

      – Polgár Ernő, – mondja hangosan a tanár.

      Mi ez?

      Már egy másikat hivtak ki? Ő vele végeztek? Mi ez? Álmodik?

      – A másodfoku egyenlet… kezdi ujra, fenyegetően.

      Polgár Ernő fürgén kijön és a tábla másik végén már veszi a másik krétát.

      – A másodfoku… Tanár úr kérem én készültem.

      Senki nem felel. És most ott áll, egyedül a tömegben, mint egy szigeten. De még nem megy helyre. Neki nem mondták, hogy menjen helyre – odvas és züllött, kitaszitott szivvel áll ott – neki nem mondták, nem mondták. Ő még felel. Most végigmenjen, ujra, a padsorok közt? Nem, inkább áll, hülyén: keze dadogva babrál a táblán, a félbenmaradt egyenlet roncsai közt, mint a lezuhant pilóta, a motor megpattant hengerei fölött. A másik fiu közben már felel is. Valami párhuzamos vonalakról beszél – ez is olyan idegen és furcsa… mint minden… amivel itt évek óta foglalkoznak körülötte… foglalkoznak vidáman és ruganyosan és hangosan… és amiből ő soha fel nem fogott semmit… nehány mondatot jegyzett meg eddig s azokon úszott…

      És igy áll most, még áll, reménykedik, udvariasan figyeli, amit a másik beszél… néha helyeslően bólint, legalább ezzel jelzi, hogy ő készült, ő tud… néha bátortalanul meg is szólal, abban az illuzióban ringatja magát, hogy őt kérdezték, de csak halkan, hogy ne küldjék helyre… aztán szerényen elhallgat és figyel… előrehajol, résztvesz a felelésben, odaadja a krétát, buzgólkodik a felelő körül, még súg is neki, hangosan, nem azért, hogy segitsen, de hogy a tanár lássa, hogy ő súg, tehát ő tud… Egyszóval: nem adja meg magát.

      Egyszer aztán minden ereje elhagyja, elhallgat és mégegyszer a katonaiskolára gondol. Elboruló elméjében mint távoli szavak verődnek vissza a zajok… a kréta ropogása… elfolynak az arcok és pillanatra világosan látja a végtelent, amelyről e percben jelentette ki a felelő, hogy ott a párhuzamos vonalak találkoznak. Látja a végtelent… nagy, kék valami… oldalt egy kis házikó is van, amire felül fel van irva: “Bejárat a negyedik végtelenbe.” A házban fogasok vannak, ahol a párhuzamos vonalak leteszik a kalapjukat, aztán átmennek a szobába, leülnek a padba és örömmel üdvözlik egymást… a párhuzamos vonalak, igen… a végtelen, a megértés, a jóság és emberszeretet osztályában, ahová ő soha eljutni nem fog… ama “felsőbb osztály”, melybe “elégtelen eredmény miatt fel nem léphet” soha.

      Конец ознакомительного фрагмента.

      Текст предоставлен ООО «ЛитРес».

      Прочитайте эту книгу целиком, купив полную легальную версию на ЛитРес.

      Безопасно оплатить книгу можно банковской картой Visa, MasterCard,

Скачать книгу