LITMIR.BIZ

Скачать книгу

valami mondanivalód van még?

      – Semmi… semmi, csak az, hogy én Erzsi vagyok, Bede Erzsi, mert tetszik tudni, a testvérnéném, az az Anna. Ma egy hete temettük szegényt.

      – Hisz akkor nem te vagy elítélve?

      – Ó, édes Istenem! Hát miért ítélnének el engem? Nem vétek még a légynek sem.

      – De hát akkor minek jössz ide, te bolond?

      – Hát úgy volt az, kérem, hogy mialatt „ez a dolga” a király tábláján járt, meghalt. Mikor kiterítve feküdt a virágos kamrában, akkor jött ez a parancsolat, a „fél esztendő miatt”, hogy mégis ki kell állnia. Ó, mennyire várta! Beh jó, hogy nem bírta kivárni. Nem ezt várta…

      Könnyei megeredtek a visszaemlékezésben, alig bírja folytatni:

      – Amint ott feküdt mozdulatlanul, becsukott szemekkel, örökre elnémulva, megsiketülve, megígértük neki az anyámmal, mindent jóváteszünk, amit a szeretője miatt elkövetett. (Mert nagyon szerette azt a Kártony Gábort, miatta keveredett bűnbe.) Azt gondoltuk hát…

      – Mit, gyermekem?

      – Azt, hogy legyen meg a teljes nyugodalma a haló porában. Ne mondhassa neki, hogy adósa maradt: édesanyám a kárt fizeti ki, én meg a vármegyénél szenvedem el helyette azt a fél esztendőt.

      A bírák egymásra néztek mosolyogva: „Milyen naiv, milyen együgyű lány!” Az elnök arca is, mintha nem volna már olyan szertartásosan hideg. Sárga kendőjével nem is annyira a homlokát törli; talán lejjebb valamit…

      – Jól van, lányom – szól halkan és szelíden —, hanem megállj csak, most jut eszembe…

      Széles tenyerét homlokára tapasztja, s úgy tesz, mintha gondolatokba mélyedne.

      – Igen, igen, nagy tévedés van a dologban. Hibás írást küldtünk hozzátok…

      Nagy, mélázó szemeit élénken emeli fel a lány az öregre, s mohón szól közbe:

      – Lássák, lássák!

      Olyan fájó szemrehányás van hangjában, hogy az öreg elnök megint a zsebkendőhöz nyúl. A kegyetlen ember egészen el van érzékenyülve. Odalép a lányhoz, megsimogatja gyöngéden azt a hollóhajat a fején.

      – Odafönt másképp tudódott ki az igazság. Eredj haza, lányom, tisztelem édesanyádat, mondd meg neki, hogy Anna nénéd ártatlan volt.

      – Gondoltuk mi azt! – suttogá, s kis kezét szívéhez szorította.

      Péri lányok szép hajáról

      Hát bizony a Péri lányok híres aranyszőke haja inkább ne nőtt volna soha olyan hosszúra, olyan szépnek, tömöttnek, inkább változott volna lennek, vagy hullott volna ki egyenként.

      Len ha lenne, patyolatnak fonnák, ha kihull, azt hitte volna a föld, ahová leesett egy-egy szál, hogy mennyei fű, s meghozná új tavaszkor megkétszerezve.

      Hanem így mi történt? Szegény öreg Péri!… de minek is eresztette el őket hazulról, felügyelet nélkül olyan messze földre? Valahol a Cserháton aratott részből a két szép hajadon. Ott esett meg a nagy szégyen.

      Kati, a nagyobbik, sarlóval dolgozott, míg a kis Judit csak a markot szedte össze kévébe, amiket aztán a hetyke Csató Pista kötögetett össze utána izmos kezeivel, s valahányszor lehajolt a leány, kibontott úszó haja is éppen olyan volt káprázó szemében, mintha aranyfelhővé lett búzakéve lenne. Azután meg a búzakévék lettek olyanok, mintha mindenik a Péri Judit szőke haja volna.

      Pedig Csató Pistának nem szabad ilyen kétféleképp látni, házas ember már, s nem is utolsó asszony a felesége, ott az a magas, délceg a Péri Kata mellett. (Ni, bizony megvágja a kezét a sarlóval!) Olyan nyugtalanul nézeget vissza férjére. Vagy nagyon szereti, vagy nagyon gyanakszik.

      Karikában nyiszál a sarló az aratók kezében, ropog a kalászszár, nagyobbodik a tarló, s nyitva marad rajta a madárfészek; a picike sárga fürjek kíváncsian nézegetik, hova lett az árnyékos szalmaerdő? Hát még szegény anyjuk, hogy elcsodálkozik majd?

      Judit leoldá fejéről a kendőt, és a fészekre terítette. Arról majd ráakad, mikor este hazamennek – addig pedig hadd tartson nekik árnyékot.

      Pista azonban elvette onnan, és a keblébe rejté. Beh édes kendő volt. Égette, csiklandozta. Rajta volt még a kis madárfiak melege s annak a selyemhajnak az illata.

      – Teszi kend vissza azt a kendőt mindjárt! – förmedt rá Judit haragosan.

      – Od’adom egy csókért! – lihegte Csató Pista szenvedélyesen, s olyat csavarított a gercén, hogy hatfelé szakadt.

      – Menjen! Nem szégyenli magát?! – mondá Judit elpirulva. – Inkább sose lássam azt a kendőt.

      Elfordult, durcásan, mintha neheztelné a vakmerő szót. No bizony, nem a világ, hadd vigye el, van még ott elég kendő, ahol ez volt.

      – De jó dolga is van a madárnak – sóhajtott fel Pista… Judit nem kérdezte meg, miért van jó dolga. Hallgatott.

      – Más fészket rakhat, ha az egyiket megunta.

      Judit nem kérdezte meg, mire érti; lesütötte a fejét.

      Másnap is hiába kérte Pista a csókot, hanem mikor aztán harmadnapon hazaindultak, lent a tisztáson, hol a füzes eltakarta őket a hátul jövő aratók elől, egyszerre átkapta a Judit darázsderekát, s el nem bocsátá addig, míg egy parázs csókkal ki nem váltotta kendőjét.

      No, bizony, nem a világ, van ott még elég csók, ahol ez az egy termett.

      Pista pedig nevetett magában: „Ha már egyszer peregni kezd a kalász szeme, megérett egészen.”

      Aztán így szólt hangosan:

      – Mikor az éjfélt kiáltják, légy a csalitosban a templom mögött. Én már előbb ott leszek.

      A leány ijedten nézett hátra.

      – Lassabban beszéljen! Hátha meghallották?

      – Mezítláb gyere el – suttogta —, át ne ázzon a csizmád: arról megtudnák reggel. Rövid szoknyában légy: csatakossá tenné a hosszút a harmat.

      Négyesével, ötösével feküdtek a lányok, asszonyok az asztag mögött. Éj betakarta a bájos képet. Csak a csillagok nézték fenn, mialatt a szép szemek behunyódtak idelenn. Csillagoknak mindig kell lenni.

      Kakasszó előtt felébredt egyszer Péri Kata, közbül feküdt Juditnak és Csatónénak; észrevette, hogy egyik sem alszik. Csatóné vánkosa alól, amint hánykolódék, valami fényes tárgy csúszott ki. – Kata megtapogatta: olló volt. „No ez bizonyosan babonát csinált most.”

      Kakasszó után ismét fölébredt Péri Kata, de csak hűlt helye volt Juditnak, Csatónénak. Elrémülve ugrott fel, hova lehetett a húga? Mintha zűrzavaros hangokat is hallana onnan, ösztönszerűen a csalitos felé futott, hol megtalálta Juditot, élettelenül összerogyva.

      Körös-körül a fű mintha arany hímmel lenne kivarrva, a Judit hosszú haja csillogott rajta. Le volt vágva tövestől. Bosszúálló kéz feldobta az egész csomót a levegőbe, szellő felkapta, s mintha egy széthasogatott üstökös csillag foszlányai lennének, pajkosan szétszórta a hajszálakat. A megtaposott füvek elismerték testvéreiknek, s szelíden engedték maguk közé fonódni… Kati mindent megértett.

      – Kelj fel! Menjünk innen! Hazavezetlek apánkhoz.

      De csak a szomszéd városkáig mehettek. Judit lázba esett, napokig kellett feküdnie idegenek között, messze a falujuktól. Kati

Скачать книгу