LITMIR.BIZ

Скачать книгу

– siettek tovább.

      Az út elkanyarodott két lejtős dombhát közé, puha fűtérségek, terhes gyümölcsfák, apró présházak intettek feléjük.

      – Most – mondja —, gyorsan!

      – Majd a forrásnál. Megpihenünk.

      Elérték a forrást, és az asszony újra feledte a szomorúságot, amely ok nélkül szállongott felettük, mint jövő-menő, lenge fellegárnyak a világos égen. A kedves, jámbor és szerény őszi napsugár csendes mókával melengette át őket, amint összesimulva ültek a kövön, az asszony messze, messze elnézett, és bágyadt, laza ujjakkal gombolgatta ki a köpenyét. Alatta finom, gyönge őszi színeket viselt, hószínű, hímzett gallért és kockás, puhán bogozott selyemnyakkendőt.

      – Megszomjaztam! – mondta halkan; mosolygott, és szembefordult a napnak.

      A férfi habozás nélkül kapta le puha nemezkalapját, kedves, ügyetlen nembánomsággal gyűrte ivóedénnyé, s mélyre hajolva, szinte elfeküdve nyúlt bele a forrás odvába.

      – Milyen nyúlánk! – mondta meglepődve az asszony, és öntudatos, nyugodt gyönyörűséggel nézte végig, mikor a víz után nyúlt. Pár évvel ő volt az öregebb.

      A kalapból nem volt jó inni, de mögöttük egy pásztor jött csobolyóval, és szívesen kínálta az edényt. Milyen különös, kedves dolog az – nyakatlan csobolyóból inni, összecsücsörített ajakkal.

      – Szép időnk van, gazda!

      – Szép, hosszú ősz, uram. Későn szüretelünk.

      Az asszony mosolygott rá, és megcsodálta a tűzszerszámját, a kovát, acélt, taplót. Aztán egyedül maradtak megint az apró völgykatlanban, a víz halkan csobogott lenn, és egy apró mezei egér egészen közel a lábuk előtt zörgött, maszatolt. A férfi ajka az asszony kezét kereste – ó, nagyon édes, nagyon benső és meleg szavak követje lehetett volna ez az óra. De hirtelen felneszelt az asszony.

      – Mondja – miért siettünk?

      – Féltem, ha előbb mondom meg, visszatér. Visszaküld. De nem akartam. Ez a délután a mienk.

      – Mi történt?

      – István haldoklik. Értem üzent – és nagyon szeretné látni magát. Az asszony elvonta a kezét, felállott, és begombolta a kabátját.

      – Nem lett volna szabad! – mondta lesütött szemmel. – István, szegény, jó barátunk!

      És a kócos, beteg, vézna és züllött fiatal poétára gondolt, akinek a pillantása mindig nyugtalanná tette. Lobogó, szerelmes verseket írt az asszonyról, és az önlegyőző barátság fanatizmusával vezette hozzá a másikat. És egyengette a szerelmesek útját, amíg szükségük volt egy harmadikra. De már régen nem volt rá szükségük.

      – Hozzá megyünk! – mondta az asszony, és egymás mellett haladtak újra az ösvényen. A kötelesség fanyar konvenciója rabul fogta őket, de az asszony titokban arra várt, hogy ellenkezzék a férfi. Hisz olyan rég várt, olyan kínnal összeravaszkodott, olyan nehezen megszerzett pár óra volt az együttlétük ideje, amivel a titkos szerelmüknek áldozhattak.

      – Nézze – mondta a másik csendesen, félénken —, most három óra. Ötig kinn lehetnénk, és akkor villamoson – el – elérünk – már régen rosszul van – nos —, bízza rám az időt!

      Puha, hízelgő szorítással öltötte az asszonyéba a karját, és az csendesen ment vele. A nap előtt suhanva úszott el egy kicsi fellegfoszlány, és a szálló ökörnyál ezüstvonalként csillant meg a levegőben. És mentek.

      – Nemsokára ott leszünk! – súgta föléhajolva a férfi, és már látszott a bokrok árnyában az apró tanya – hámló vakolatával, megdőlt kéményével —, az ajtó előtt padka és nyitott tűzhely.

      – Az én király-palotám – mondotta, és mókás hódolattal meghajolva nagy kulcsot keresett. Az asszony nagyot lélegzett, és újra teleszívta a lelkét kései szerelmük minden finom, átszűrt és nemes illatával. Még nem járt itt. Ez hát a szőlő, ahol ő szüretelt, ahol gyermekkorában ünnepi tűzijátékokat rendezett, ahol először vadászhatott csöpp fegyverével a mezei egerekre, ahova álmodozni járt, és ahol elkövette első bűnét, amelyben a föld ős termőerejét ölelte magához egy lángoló tavaszéjszakán – a leányban, aki a földek szülötte volt, és a szűz állatokhoz, tudatlanul lélegző növényekhez hasonlított. – Ez az ő szőleje. – Még sohasem járt itt az asszony.

      Benyitottak a dohos, sötét, tapasztott földű szobába. A férfi lelt egy ép lábú karosszéket, nádból fonottat – ráterítette a köpenyét, és odavezette az asszonyt, mint valami királyi trónus elé. Újra feledve volt a szorongás, a fekete sejtés. Az asszony a középen állt, kicsit sápadt volt, és mintha remegett volna – a feje hátrahanyatlott, és a szeme lezárult az ölelés alatt. Mint egy törékeny porcelánszobrot, csak úgy lehetett átkarolni, remegőn a szívére szorítani őt – óva a varázsköd szentségét, mely körülfogta és becsessé tette a szerelmet. Szerelmüket, mely már nem volt első, vad fiatalos, kíméletlenül romboló vággyal teljes. A napfényes ősz nemes, érett gyümölcse volt, mely remegve függ gallyán, és egy érintésre lehullhat idő előtt.

      – Ugye, nagyon erősnek kell lennem? – kérdezte a férfi egy kicsit szomorú mosollyal, és a két kezével csendesen eltolta magától az asszonyt, pedig a szemében a nyár tüze parázslott. Aztán leült az asszony; ő az ölébe temette a fejét, és érezte, mint babrálnak a finom, sápadt ujjak a hajszálai között. Egymásra néztek a nagy, megvesztegető csendességben – a szoba korhadt padlója alól darazsok zúgása hallatszott, a búbos kemencén egy nagy csodaalma piroslott, és a tulipános tálason ujjnyira állt a por. Csend volt a kis mezei házban, és kinn a félig csukott, apró fatáblák mögött halkan szitált alá az alkony.

      – Miért szeretlek? Mi van tebenned? – kérdezte az asszony.

      – Egy darab tebelőled.

      – Minden titok megfejtése tebenned van. De mi újat adhatok neked én?

      – Ne beszélj! A többi nem is létezett. Minden új rajtad – a hangod, az ujjad —, az egész magad, a leheleted illata új.

      Az alkonyat árnyai felhúzódnak a szegletekbe, és csodás szimbólumokkal szőtték be a szobát, az egymásra találás leggyönyörűbb szimbólumaivá. Milyen jó volna ki sem menni, nem is mozdulni a rejtekből.

      De ki kellett lépniök, és akkor már sötét volt. Nagy távolról egy vasgyár kihasznált izzó érctömege villódzott fel az égre, a másik oldalon a város ezernyi lámpafénye világította be tejfehérré a ködöt. S az égen az ős istennő úszott, a sápadt, igéző, kék boszorkány, a hamis káprázatok varázslámpája. És ők hallgatva mentek az ismerős utakon.

      – Siessünk, siessünk! – súgta fojtósan az asszony.

      A sajátos világításban, idegei beteg látomásaiban most félelmesnek, ismeretlennek, titokzatosnak tetszett minden. A sötét, rejtelmes völgytorok, ahol haladtak, a lelkek útjának tűnt fel, amelyben ismeretlen, titokzatos végzetük felé vánszorognak – a forrás mély medre a pokol bejárata-e —, a hold kémkedő, el nem űzhető ellenség szeme, amely utána lesked, és ő, íme, egy idegen, idegen férfiúval jár a fenyegető, sötét bokrok ágai között – és milyen messze van még a város. Az oktalan, beteg, hirtelen jött rémületében csaknem felkiáltott.

      A férfi előrement, és egy híd karfájára ülve várta be őt. Azt hitte, megpihennek kissé – itt összehajolnak a lombok, s a fekete vízre furcsa, démoni vonásokat rajzolt a holdsugár; – ő szépnek látta ezt. De

Скачать книгу