LITMIR.BIZ

Скачать книгу

frater, azért a közrend és törvény érdekében elnyűtt sok mogyorófáért.”

      Mikor aztán Kálmán megnézte, hogy mi van a papirosban, talált benne öt szem mogyorót. Tehát ötnapi hivatalos fáradságáért kapott öt szem mogyorót meg egy biztatást, hogy majd látni fog egy szép leányt. Mai világban azt a diurnumot kevesellnék.

      De hiszen Kálmán nem volt szorulva az akcidenciákra. Korcza úrnál ott hevert az első hónapra küldött száz forintja. S még egy húszast sem kért ki belőle. Korcza úr gondolá: még hazulról van neki pénze, s jól tud vele gazdálkodni.

      Hanem egyszer egy jogi perben hirtelen sok pöriratot kellett lemásolni, melyre az illető fél rászánt húsz bankóforintokat, csak hogy másnap reggelig meglegyen. Korcza úr elmondá e körülményt patvaristáinak, s azt ajánlá nekik, hogy majd a királyi táblától ideszólít egypár írnokot, hogy segítsenek a leírásban. Nagyon meglepte azután, mikor Kálmántól azt hallá, hogy majd leírják azt ők maguk ketten Sándorral, nem kell osztozó. Le is írták az okmányokat reggelig, s a húsz forinton megosztoztak.

      Ekkor kezdte a joggyakornokát közelebbről ismerni Korcza úr.

      Mindjárt közölte tapasztalatát a nagyasszonnyal.

      Minek következtében azután nemsokára kapott Kálmán hazulról egy ötpecsétes levelet, melyben volt száz forint meg ezek a sorok:

      Te kevély Kámbizes!

      Csak nem akarsz ahhoz a pénzhez nyúlni, amit Korczának küldtem számodra, hogy ne kelljen kérned, számot adnod róla és megköszönnöd. No, hát itt küldöm most egyenesen a kezedbe. Ne adj róla számot; ne köszönd meg.

      Alázatos szegény nagyanyád

      Erzsébet

      Kálmán mit csinált ezzel a pénzzel?

      Nagyanyjának csak a virágoskertjében volt még öröme. Tavasszal már kezdődött a tulipánidény, az ő büszkesége eddig. De tavaly óta, hogy a főispán kertében meglátta a szép Wellingtonokat, azokat a magasra növő tulipánokat, miknek szirma rózsaszínű, zöld szegéllyel s sötét csokoládészín és sárga csíkokkal, azóta egészen elromlott a kedve. Azokat pedig csak Harlemből lehet kapni, s darabja öt forint. Ily tömérdek pénzt a nagyasszony a maga gyönyörűségére ki nem ád.

      Kálmán meg akarta lepni nagyanyját. Hogy a meglepetés annál tökéletesebb legyen, a megszerzett húsz darab tulipánhagymát Béni bácsinak küldé, azzal az utasítással, hogy a Wellingtonokat titokban ültesse el a mama tulipános virágágyába.

      Béni bácsi értette az ilyen tréfát, hiszen olyan jó gyerek volt szegény. Egyszer, mikor nagy eső volt, nem félhetett, hogy a mama meglepi a kertben; maga lement oda, s húsz régi, egyszerű tulipánhagymát kiásott az ágyból, s helyébe kaparta a Wellingtonokat. S nehogy a kiszedett hagymákról rájöjjenek a kegyes csalásra, kenyeret szelt le hozzá s megette őket kenyérrel a becsületes jó ember. Egy kis német hast kapott tőle, hanem elmúlt az magától.

      Milyen nagy volt aztán a mulatsága, mikor egyszer csak látta a nagyasszony az idegen pompás Wellingtonokat kinyílni, amikről semmi tudomása nem volt.

      Persze Béni bácsi csak kacagott és táncolt, mikor vallatóra fogták, hogy mint kerültek ezek oda.

      A legközelebbi havi pénzét aztán a következő sorok kíséretében kapta Kálmán:

      Te csúf ember!

      Azt gondolod, nem kitaláltam, hogy ez is a te mesterséged volt? (Ide egyiptomi hieroglifképpen egy gondosan megszáraztatott és lenyomtatott tulipánszirom volt közberagasztva a Wellington kelyhéből.) Hej, de kevély vagy! Az apádtól maradt rád. Az meg tőlem örökölte. Hanem azért haragszom rád – szerető nagyanyád

      Erzsébet

      A haragos levelek aztán sohasem maradtak el; telve büszkeséggel, telve szeretettel, megtömve gorombasággal és pénzzel.

      Kálmán válaszai pedig annál rövidebbek voltak. Egyszerű köszönet. Nem tudott hízelkedni.

      S valami titkolnivalója volt.

      Minden gondos szülő, ki a nagyvárosba ereszti fiát, gondosan lelkére szokta kötni, hogy óvja magát a csábító szép hölgyektől. Hány óvja magát aztán? Bizonyos, hogy egy sem vallja meg.

      Kálmánt pedig mindennap meglátogatták a legcsábítóbbak, a legveszélyesebbek a hölgyek között, s éjfeleken túl élveztették vele az olympi gyönyört, melyet nem jó megismerni emberi idegeknek: a múzsák.

      Kálmán lázadó volt nagyanyja parancsai ellen. Ezt titokban kellett tartania. Még principálisa is csak úgy véletlenül jött rá egyszer-másszor a poétázásra. Szorgalma az irodában példaszerű volt. Hanem ügyességéről a pörös dolgok elintézésében nem lehetett hasonlót mondani. Korcza úr föltette magában, hogy majd ebbe is beleoktatja. – Amint Biróczynak a gyakornoki ideje letelt, s feljebb szállt királyi táblai jegyzőnek, Korcza úr annak a teendőit is Kálmánra bízta. Az ő dolga volt azontúl a látogató klienseket elfogadni, azoknak pöreik mibenlétéről fölvilágosításokat adni, következőleg pöreiket tanulmányozni, kívánságaikat kihallgatni s azokról főnökét értesíteni; az átadott pénzeket átvenni, nyugtatványozni; azokról naplót vezetni, ami fiatalemberre nézve a legveszedelmesebb próba. Azután versírás és számadás, az két különböző dolog. Nappal prókátor, este poéta? Ez nem megy. Valamelyiknek meg kell bukni.

      Egy reggel Korcza úrnak személyes információra kellett menni valamennyi septemvirhez; délig megtartott a munka, annálfogva a teendők egész sorozatát elszámlálta eléje, miket Kálmán sorba följegyzett naplójába.

      – Igaz! – szólt Korcza úr, még egyszer visszatérve az ajtóból. – Majd elfeledtem. Ha az a molnár el talál jönni, Tóthnak hívják, akiről már beszéltem, hogy valami erőszakoskodási esete van Decséry gróf ellenében, hát már kiegyeztem vele a gróf nevében. Tóth fizet húsz forintot, én pedig csapatok rá huszonötöt, s azzal kvittek vagyunk. Hát ha idejön azalatt, csak abszolválja, domine frater. A hajdú lássa el az embert oda hátul a fakamrában; de maga ott legyen, mert különben megteszi a paraszt, hogy egy üres zsákot fog maga helyett püföltetni, s ő jajgat hozzá. Hanem addig el ne eressze, míg meg nem fizet; ha le nem teszi a bírságot, tartsa csukva a fakamrában, míg hazajövök. Ha pedig fizet, adjon neki a pénzről nyugtatványt; viszont a huszonöt botokról Tóth adjon nyugtatványt, hogy megkapta. Értette? De aztán valami poétaság ne jöjjön ki belőle.

      Korcza úrnál ez volt a megbántás legmagasabb mértéke, ha valamire azt mondta, hogy poétaság!

      Alig ment el Korcza úr hazulról, Kálmán még jóformán hozzá sem fogott a napi munkához, midőn a kettős ajtó külsőjén elkezd valaki kocogtatni, azután a két ajtó között nagy cihelődés támad, valaki erősen zsúrolja a talpát, köhécsel, mint mikor az alázatos paraszt készül bekopogtatni, s nagy ceremóniát csinál hozzá.

      – Szabad már, no! – kiált eléje Kálmán türelmetlenül.

      Azzal lassan felnyílik az ajtó; egy halványkék posztóruhás alak, fontos talpú csizmában, fején a szürkés hosszú haj nagy görbe fésűvel hátrafelé simítva, oldalán posztószél tarisznya, megkísérti, hogyan lehetne felényi ajtónyitáson beférni, mint amekkorát a termete elfoglal, míg végre csakugyan megengedi magának, hogy átfeszüljön a megnagyobbított nyíláson, s akkor aztán elkezd hálálkodni, mindenféle jó reggeleket kívánva a nemzetes ifjú úrnak, míg végre kisüti, hogy itthon van-e a tekintetes fiskális úr.

      – Nincs itthon. Mi tetszik?

      A kopott dolmányú alaknak olyan hamis alázatossággal mosolygó képe van, mintha mindig valami tréfán törné a fejét, amiről maga semmit sem akar tudni. Ott megáll az ajtóban,

Скачать книгу