ТОП просматриваемых книг сайта:
Egri csillagok. Gardonyi Geza
Читать онлайн.Название Egri csillagok
Год выпуска 0
isbn
Автор произведения Gardonyi Geza
Жанр Зарубежная классика
Издательство Public Domain
Bólintott rá:
– Így van. Ha az Isten nem akarta volna, nem lehettem volna magyarrá.
Egy percig elgondolkozva hallgattak. Aztán Tulipán szólalt meg:
– Majd meglátja a szultánt, micsoda derék ember! A népe cifra, de ő maga csak akkor öltözködik pompába, mikor ünnep van, vagy mikor vendéget fogad. A szultán után aranyos nagy zászlóerdő következik, főképpen lófarkak. Azok után száz trombitás. Mindeniknek a trombitája aranylánccal van a vállára akasztva. A trombitások után kétszáz üstdobos jön meg száz nagydobos, kétszáz csörgős, száz csincsás és sípos.
– Jó füle lehet a szultánnak, ha ezt a zenebonát napestig hallgatja.
– Hát biz az pokoli harsogás. Mikor pihennek, akkor hallgatnak csak el. De kell ez a töröknek, kivált csatában. Ha nincs muzsika, a török nem csatázik.
– És igaz, hogy a janicsárokat keresztény fiúkból nevelik?
– Felét se. De annyi bizonyos, hogy a rablott fiúkból válnak a legjobb janicsárok. Azoknak sem apjuk, sem anyjuk nincsen. Dicsőségüknek vélik, ha a harcban esnek el.
– A banda után mi következik?
– Egy sereg ringy-rongy nép. Aztán a kötéltáncosok, szemfényvesztők, kuruzslók, kereskedők, akik a tábori zsákmányra lesnek, és apróságokat árulnak. Vízhordót is sokat fog látni. Legalábbis ötszáz teve jön hátul. Tömlő van rajtuk. De a víz többnyire langyos.
– Aztán már nem jön semmi?
– Száz karaván rongyos cigány meg kutyák. Azok a hulladékból élnek. De azok majd csak holnap vagy holnapután érkeznek ide.
– És aztán?
Tulipán vállat vont.
– Keselyűk.
– Saskeselyűk?
– Mindenféle: sasok, hollók, varjak. Minden sereg után vonul az égen is egy fekete sereg. Néha több, mint az ember.
A déli nap melegen sütött. A diák levetette a zekéjét. Újra felkönyököltek a sziklapárkányra, és nézték az alant elvonuló fehér süvegű janicsárokat.
Tulipán sokat megnevezett közülük.
– Ez a barna itt velem járt iskolába is. A mellén szúrás van: akkora gödör, hogy egy gyermek ökle beleférne. Amaz a verejtékező, aki levette egy percre a turbánját, legalábbis száz embert ölt meg a perzsa háborúban. Őrajta nincs egy vágás se, hacsak azóta nem kapott. Az a sovány, nyápic ember: csodás tőrdobó. Huszonöt lépésről belesújtja a tőrét az ellenség mellébe. Tyapken a neve. Ilyen különben van több is. A janicsáriskolában van egy begyepezett földhányás. Ott tanulják a tőrsújtást. Van olyan, aki kétezerszer is elsújtja a tőrét mindennap.
– Hát ez a szerecsen?
– Nini, te is megvagy még, vén Keskin! Ez ám a fene úszó! Szájába veszi a kardját, és úgy ússza át a folyót, akármilyen széles is.
– No, ezt a magyarok is megcselekszik.
– Lehet. Csakhogy ez nem fárad el. Ez a víz alól is felhozza a pénzt. A szultán is mulatott egyszer vele a Duna partján. Aranyakat dobált a vízbe, és sokan ugráltak utánuk, de ez hozta fel a legtöbbet. Nini, a vén Kalen! Az a tülökorrú, nagy tagú ember! Látja azt a széles, barna pallost az oldalán? Ötvenfontos! A belgrádi csatában olyant vágott avval egy magyarra, hogy nemcsak a magyar fejét szelte le, hanem a lováét is. Pedig vasban volt mind a kettő.
– Persze akkor leszállott a magyar, hogy a fejét fölvegye.
– No, én nem láttam, csak hallottam – mentegetődzött Tulipán.
Egyszer csak visszahőkölt.
– Álmodom-e? – szólt összeborzadva. – Jumurdzsák!
Valóban, a feszült képű, félszemű arab janicsár léptetett velük szemben egy alacsony, erős szügyű pej paripán. Az öltözete ékesebb, mint a többié. Hosszú, fehér süvegén óriás strucctoll lengedez.
– Istenuccse az – szólt Gergely is elbámulva.
– De hiszen azt mondták, hogy a pap felakasztotta!
– Én is úgy tudom.
– Nem beszélt róla a pap?
– Nem.
– No, ez érthetetlen – hüledezett Tulipán.
S utánabámult a janicsárnak.
Aztán a két csodálkozónak a szeme egymásra fordult, mintha egyik a másiktól várna magyarázatot. Hallgattak.
Mintegy öt perc múlva megszólalt a diák:
– Mondja meg őszintén, Tulipán, nem kívánkozik vissza közibük?
– Nem én – felelte Tulipán határozottan. – Ha feleségem, gyermekem nem volna, még akkor se. De az én feleségem jó asszony; a két gyerekemet meg nem adnám Sztambulnak minden kincséért se. A kisebbik igen szép gyerek. A nagyobbik meg olyan okos, hogy a főmuftinak sincs több esze. A minap is azt kérdezte tőlem, hogy aszongya: miért nincs a lónak szarva?
– Tudja a tatár – felelte nevetve Gergely diák.
Aztán nem beszéltek többet. A diák egyre komolyabb arccal nézte a janicsároknak a hegyi úton való végtelen özönlését.
A levegő portengerré vált már. Fegyverzörgés, lórobogás morajlása töltötte be a csendet, mikor egy-egy zenekar elmerült a völgyi kanyarulatban.
A diák egyszer csak felkapta a fejét.
– Tulipán. Ez a sok ember nem jön hiába!
– Hát hiába nem jár soha.
– Ezek Budát akarják elfoglalni!
– Lehet – felelte Tulipán egykedvűen.
A diák színtelen arccal bámult reá.
– És ha a szultán véletlenül útközben meghal?
– Nem hal az meg.
– De ha mégis…
Tulipán vállat vont.
– Mindig magával hordja a fiait.
– Eszerint hétfejű sárkány.
– Mit mond?
A diák felelet helyett kérdezett:
– Mit gondol, mennyi idő alatt érkeznek Budára?
– Azt nem lehet tudni.
– Mégis mit gondol?
– Ha eső lesz, pihennek két-három napot; lehet, hogy egy hetet is.
– De hátha nem lesz eső?
– A forróság miatt is pihennek.
A diák nyugtalanul mozgott a helyén.
– Akkor én megelőzhetem őket – mormogta —, ha azt látom, hogy nem fordulnak vissza.
– Mit tetszik mondani?
– Azt, hogy ha ezek Buda alá mennek, akkor nekem vagy vissza kell hoznom Ceceyéket, vagy ott kell lennem mellettük.
A banda harsogása elnyomta a beszédüket. A janicsárok hosszú menete valahára véget ért, és egy sárga zászlós, strucctollas, pompás had következett. Egy méltóságos, ősz óriás magaslott ki a hadból. Előtte két hosszú, piros lófarkat vittek, s a lófarkas zászlók rúdja ragyogott az aranytól.
– Ez