LITMIR.BIZ

Скачать книгу

      Éspedig egy meztelen láb rúgott rajtam egyet, éreztem és ami a legfurcsább, semmi különöset se találtam benne. Felnyitottam a szememet: egészen sötét volt, és ezt is akkor egész természetesnek vettem.

      Csak egy pillanatig tartott az egész.

      Egy esőcsepp hullott az arcomra, felugrottam.

      – Hüh, eső lesz, szaladok.

      II.

      Mire a pajtáig értem, megeredt a zápor. Ugrottak a rendezők, másztak a lampionokat leszedni a fákról. Pincérek abroszokat kapkodtak ijedten. Bugyborékoló tócsák lepték rögtön a földet; a mennyei rajzművész sűrű vízvonalakkal árnyékolá a látóhatárt, mint ahogy a Bibliám képein párhuzamos vonalakkal volt árnyékolva az ég. A közönség a pajtába és verandába szorult, ember ember hátán; a tánc tér híján megszűnt, egy gombostűt sem lehetett volna elhelyezni. Az izzadság és eső szaga vegyült a szeszszaggal és dohányfüsttel, a cigányzene a zápor zenéjével. Mindenki nézte, nézte az égig érő vékony szálakat.

      – Mindjárt eláll – mondta Krug szakértően.

      Csakugyan mindjárt elállt. A tánc újra kezdődött. Én is egymás után vittem a kislányokat, néha egy-egy nagyobbacskát is, akinek épp nem volt táncosa. Ügyesen, szépen; a felnőttek mosolyogva néztek, a lányok rajtam feledték szemüket, Dzsizi titkon szorongatta a kezem, tréfáltam, udvaroltam, boldog a mozgásban, forgatagban, a szép, ép, jókedvű leányok között. Elfeledtem mindent. Lám, Májer is boldog volt, mert Sárközyék megérkeztek; rájuk mosolyogtam, amint szótalan eltáncoltak mellettem az Ellával. Mindent szerettem: örültem, hogy e szép világban élek.

      Édesanyámék is megjöttek. A kishúgommal végigsétáltunk a termen. Édesanyám büszke gyönyörűséggel nézett. Aztán szétváltunk a párok közé.

      A deszkapadló rengett, a falakra aggasztott füzérek libegtek. Lassan besötétedett. A kis táncosok kiszivárogtak a pajtából, és a nagy tisztás körül gyűltek a tűzijátékhoz. Édesanyámék is kimentek az alispánékkal; én elöl, még karomon a kis Simonffy Alice. Martonek főhadnagy is kijött, mert a nagy Böskének udvarolt. A kis Bözsi kísérte őket a Böske karjába kapaszkodva. A teraszon Licskó ötvenedszer mesélte a vadászkalandját. Ma nem kellett félnie, hogy a felesége érte küldi a cselédet. Szeszesen rikácsolt:

      – Megállt előttem az úton! Képzeld: meg mert állni előttem! Mondom neki: “Te nyuszi! Tudod, ki vagyok én? Tudod te, ki az a Licskó János?”…

      Elnyelte a zaj. Senki se figyelt rá: politizáltak. Egy öblös hang a hármas szövetség jövőjét hirdette:

      – Franciaország, az az ökör…

      Apám és az alispán lejöttek, amint megláttak, az igazgató, örök erőltetett mosolyával, csatlakozott. Alice nagyokat vihogott, amint el akart a sötétben botlani, félt a békáktól, mindenre azt mondta: “Jé!” – és idegesen pislogott a guvernantjára[11]. A nagy tisztásra értünk. Éles, gondosan kivágott árnyképet mutatott a táj. Különös kék papirosra volt ragasztva ez a sziluettkép, a csillagok alig látszottak. Persze a hold bútt már és lesett a hegyek mögött. A közönség még a sötétben zsibongott és várt. Kisfiúk cigarettáztak titkon a bokrok közt. Az ismerősök elvesztették egymást: nem látszott más, csak mozgó körvonalak. A guvernant nem tudta, merre vagyunk. Alice-szal kicseréltük virágainkat. A hold lassan, hízva, izzadva narancsosan felcipelkedett. Majd halványult… fogyott… Alice nem figyelt rá: a rakétákat várta. A tisztás túlsó végén Krug és a tűzmester mesterkedtek. A béka[12] ropogott. Tüzes ívek szálltak, tüzes záporok hulltak. Az ég fehéredett. A hold fénye szétömlött, szétivódott, mint egy nagy, sárga kókuszdió teje. Alice kényeskedett, fázott. Robbant, pattant, szikrázott a tűzijáték. Új és új moraj szállt át a közönségen. Alice felsikoltott. A hold már rendes volt, éles és fehér, az ég is fehér, a lombok is fehérek.

      – Alice, Alice!

      A guvernant feladta Alice kabátját. A közönség tódult a vacsorára. Elmaradtam Alice-éktől. A tolongás egy férfi mellé sodort. Az alakja ismerősnek tetszett… Egyszerre megfordult. A mester volt.

      Új lett a liget, mire visszatértünk. Nagy kék és piros lampionok csüggtek, izzottak alacsonyan a lombok között. Éhes nép rohan az asztalokhoz, mint apró farkasok. A tanárok kétségbeesve erőltették a rendet. A hölgyek a vendéglőbe vonultak; a kislányokat hazavitték. Láttam, Sárközy Ella hogyan könyörög a mamájának, hogy még maradjanak.

      Egy kis, tapsifüles gyerek azonban szédülő fejjel, felkeveredett gyomorral támolygott a sötét ligetbe.

      Vacsora után minket is sorba állítottak. Jött a felnőttek tánca; csak a hetedik és nyolcadik osztály maradhatott tovább. Az intézet volt növendékei, a tavaly érettségizettek sétabottal, cigarettával, mosolyogva nézték, hogyan sorakoztatják utódaikat, mint a bakákat. Nekem ugyan megengedte a direktor, hogy ott maradjak még a szüleimmel. De édesapám nem akart kivételt csinálni a fiából. Különben is úgy vélekedett, jobb, ha a gyerek korán fekszik. A kis Bözsit is hazaküldték már a Vivi dadával. Én is hát sorba álltam, és Kákay tanár úr vezetése mellett nagy nótázással elindultunk.

      Amíg a ligetből kiértünk, a világított úton, addig csak ment minden. De a sötét mezőn megbomlott a rend. Ötös-hatos csapatok váltak ki, s indián üvöltéssel rohantak szanaszét. Kákay hiába kiabált, hogy tartsák meg a sort. Visszaugattak kutyamód. Egy csapat rágyújtott a diáknótára:

      Koszinusz ix, tangens pí,

      Köbgyök Miska, ki ne híjj,

      Kis angyalom!…

      Náci könyörgésre fogta a dolgot:

      – De nézzék, fiúk, én értem azt, ha maguk jól mulatnak… szabad néha… őszintén…

      Senki se hallgatott rá. A város szélén egymás után, csapatosan, köszönés nélkül kereket oldottak, külvárosi mellékutcákba surrantak, nagy betyárkodással… be is csípve kicsit…

      Csak néhányan maradtunk még Náci körül. Ekkor dühösen szétbocsátott, és visszafordult a papírmalomba. Én már otthon is voltam. Fáradt voltam és álmos. A cselédszoba ablakán kocoltam. A Marinak kimenője volt; a Vivi dada egyedül ült a sárga puhafa asztal előtt, nagy, régi, ólomkeresztes imakönyvére hajolva. A kis, ködös konyhalámpa világított pápaszemes vén szemeinek. Ha egyedül volt, sohasem merte kigyújtani a villanyt.

      – Nem való az énnekem – szokta mondani.

      Gyáva öregasszony volt. Megreszketett a kocolásomra, előbb meggyőződött, hogy én vagyok, csak aztán nyitott ajtót.

      Bözsike már aludt mélyen, gyönyörűségesen. Én is siettem a szobámba. Csodálatosan féltem, ami még sohasem történt meg velem. Jólesett, hogy Vivi dada a szobámig kísért, máskor pedig haragudtam volna érte. Idegesen csavartam fel a villanyt, szinte azt vártam, hogy most látni fogok valamit… magam sem tudtam, mit. Nem, a szobám rendes volt.

      Nemsokára az ágyban feküdtem, de nem mertem eloltani a lámpát. Egy különös érzés jött rám, annál csodálatosabb, mert egészen fáradnak éreztem magamat. Nem akartam, nem mertem elaludni. Úgy éreztem, hogy ha elalszom, egyszerre védtelen leszek, magam sem tudtam mivel szemben. Nem mertem kiereszteni kezemből az életem gyeplőjét. Homályos, érthetetlen hangulatok emlékei jöttek rám régi álmaimból. Mindig rosszakat szoktam álmodni, és sohasem emlékeztem álmaimra. Ki tudja, milyen – milyen kín vár rám az éjjel. És amint ott vergődtem a párnák

Скачать книгу