LITMIR.BIZ

Скачать книгу

s nem több volt azon párbeszéd, mely Krisztinára vonatkozólag már korábban ejtetett meg Csutkás és Csemez úr közt.

      Ennek is már körülbelül fél éve, azóta vissza sem emlékezik már arra Csutkás úr, tán Csemez sem.

      Krisztina pedig olyan szép volt ma, amint ott sürgött-forgott kecsteljesen, a sör olyan jó volt, a burnót olyan isteni, hogy Csutkás úr megdicsőülve, valóságos mennyországban érezte magát, s egy vesztett játék után mosolyogva kifizetvén a buktit, összeszedé a kártyákat, megkeverte, elemeltette Luppán lovaggal, s aztán hirtelen mozdulattal a kabátja hátsó zsebébe csúsztatta.

      Vakmerőségét megdöbbentő csend követte. Mi fog történni? Minden arc kérdőleg fordult feléje.

      Csutkás úr kivette burnótszelencéjét, maga elé téve az asztalra, és jobb keze mutató— és hüvelykujját reá nyugosztá, hogy annál ünnepélyesebb színben tűnjék fel mindaz, amit mondani kíván.

      – Uraim és kisasszonyaim! Önök azt fogják mondani, hogy ők csüggnek rajtam. Igen, igen, ők csüggnek, de…

      Egy kortyot ivott a pohárból és suttogva folytatá:

      – De ez nem elég. Ki mondja, hogy elég? Te nem mondod, lovag, Csemez se mondja, én sem mondom. Nos, ha nem elég, törekedni kell, hogy az legyen! Azt mondom hát, hogy nekem szív kell… Szívet keresek, uraim és kisasszonyaim!

      Luppán lovag sóhajtva bólintott a fejével.

      – Én is… szavamra mondom, én is. Egy úton járunk, átkozottul egy úton… Mióta szegény boldogult nőm…

      – Ugyan, osszatok már! – vágott közbe az aranycsináló.

      Csutkás úr fölemelkedett, s a két kezét színészies pátosszal nyújtá Krisztina és apja felé.

      – Azon szív itt van, Stevo – kiáltá lelkesedve —, itt találtam meg, a Krisztina az; ő csüggni fog rajtam, ő az enyém leend, ha nekem adod. Az én feleségem leend. S te meg nem tagadhatod őt tőlem, mert szeretem, mert… mert… boldoggá teszem; csüggni fog rajtam.

      Ezzel erősen megmarkolta a leány és a Csemez úr kezét, behunyta szemeit, s sötétben várta a választ Csemez úrtól, ki zavartan nézett maga körül, míg a leány sápadtan, reszketve állt ott, hasztalan kísérletekkel iparkodva kezét kitépni a Csutkás kövér markából.

      – Mit mondasz ehhez, Luppán? – kérdé Csemez úr hanyagul, a lovag felé fordulva.

      – Én azt mondom, hogy jobban tennéd, ha nekem adnád a Krisztina kezét. Ó, mennyire hasonlít szegény megboldogult feleségemhez. Még azt a helyet is csókolnám…

      Elérzékenyülten törülgeté meg szemeit zsebkendőjével, amelyben a Luppánok címere díszlett, két keresztbe fektetett kalapács, ez aláírással: „Glück auf!”

      Csutkás úr e szavakra hirtelen elereszté a Krisztina és a Csemez kezeit, s egy irtóztató pillantást vetett a szónoklatában megakadt lovagra.

      – Uram! ön a kártyámba nézett… Vagy igen, igen, mit is beszélek? Ön az én kártyámat önmagának akarja osztani… azaz… ön ellenem támad, ellenem tör. Nos, jól van. De jegyezze meg… ő csügg rajtam, uram! Igaz-e, Krisztina?

      Csutkás úr körülnézett, de Krisztinának csak a hűlt helye volt ott. Mint a megriadt őzike futott ki a kertből a ház felé. Arca már nem sápadt, hanem lángba van borulva, szíve hangosan dobog, melle gyorsan zihál. Istenem, Istenem, milyen nagy baj érte! Istenem, Istenem, mi fog most történni?…

      De amint vakon fut, maga sem tudva miért, hova, egyszerre útját állja valaki.

      – Hahó, hahó!

      – Nini, a Bohuska meg a…

      A Bohuska meg a bátyja, Mirkovszki Miklós. Az a csúf Miklós gyerek, akivel mindennap fecsegni szokott a szakadékon keresztül, aki miatt most már Bohuskáékhoz sem járhat, mióta hazakerült Pestről, mert hát nagy fiú, és…

      Krisztina újra elsápad, megrezzen, kezeit bágyadtan leereszti, lába megtörik, s úgy áll ott vendégei előtt, mint egy roskadozó márványszobor.

      – Micsoda? Te meg sem csókolsz? Hidegen nézel – panaszkodik Bohuska. – Talán haragszol, hogy a Miklóst elhoztam?

      Krisztina fejét rázta csendesen, szomorúan.

      – Egészen az én bűnöm – folytatá az. – Verj meg érte, kedvesem. Ő nem mert volna eljönni; én bátorítottam föl. De milyen sápadt, izgatott vagy! Történt tán valami?

      Krisztina bágyadtan intett igent szép fejével. Aztán egy hirtelen fordulattal Miklós mellé ugrott, a parányi kezét az övébe tette.

      – Nemde, Miklós, ön szeret, nagyon szeret engem?

      Bohuska a legyezőjét ejtette el e váratlan szavakra, s álmélkodva tekintett barátnéjára, ki gyengéden simult Miklóshoz.

      Az ifjú lángvörös lett. Hiszen még eddig egyetlen szó, egyetlen vonatkozás sem történt köztük erre. Csevegtek együtt néhányszor, ennyi az egész! És íme, most…

      – Ha szeretem-e, Krisztina? Nagyon, egyedül önért élek. Ó, Bohuska, mondd meg, te mondd, mint szeretem! Magam nem bírom elmondani. Istenem, mily boldogság! Ki hitte volna? Az első pillanattól kezdve, amint megláttam önt.

      Miklós remegett, mint a nyárfa.

      – Mertem volna-e álmodni? – folytatá szaggatottan. – Ó, Krisztina, tehát ön… ön is óhajtja ez én szerelmemet?

      – Igen – suttogá ő mintegy fáradtan, lezárt szemekkel.

      – Ön kérdezi, ön kéri tőlem?

      – Igen – ismétlé panaszosan, gyönyörű arcát kezei közé rejtve. – Ön jobb, mint a többiek, ön szebb, mint a többiek, ön jobban illik hozzám, mint a többiek. Szeressen hát engem, igen, szeressen, és én…

      – S ön, Krisztina?

      – Én? – s elereszté őt, mintha álmából ébredt volna, s arca sajátságos semmitmondóvá vált. – Én? Ki beszél rólam? – mondá majdnem szerényen. – Nem érzi ön, milyen rettenetes hőség van?

      – Menjünk a lugasba – indítványozta Bohuska zavartan, kit még mindig leigázva tartott a leírt jelenet meglepő regényessége. Szemeit szégyenkezve süté le, mintha ő követett volna el valami nagy bűnt.

      – Nem, nem! – kiáltá Krisztina szilajon – oda nem!

      – Hová hát? – kérdé Bohuska szelíden.

      – Akárhová! A világba – mondá Krisztina keserűen, és egy könnycsepp gördült végig szép arcán.

      Miklós kínosan nézett a guruló könnycseppre, és arról gondolkozott, ha ő azt most lecsókolhatná arról a bájos tündérarcról.

      Harmadik fejezet

      Melyben azon események mondatnak el,

      melyek az előbbi fejezetből kiszorultak

      Mirkovszki Miklós egyike azon alakoknak, kikről a nők azt mondják, hogy „érdekesek”. Nagy, beszélő kék szemei voltak, dús szőke haja, délceg termete és ügyes modora. Mindössze fél év óta került haza, hogy itthoni jogi tanulmányait kiegészítse a bányászakadémián, s ha a jó szerencse kedvez, nekiindulhasson az életnek azon reménnyel, hogy valaha még bányatanácsos is lehet belőle. Elérheti; elég tehetsége van hozzá, aztán az élethez is tudja magát alkalmazni. Mint mondtuk, még csak fél év óta van Selmecen, s máris ő a „tóngéber” nemcsak az ifjúsági gyűlhelyeken, az „Arany Mécses”-ben és az „Eleven

Скачать книгу