LITMIR.BIZ

Скачать книгу

helyett.

      A könyv nagy hatást tett István grófra. Olvasd, olvasd! Egész éjjel olvasta a diák. Reggel búskomoran szedte fel magára a ruháit, s kiment a várkertbe. A tavasz üde pompája ragyogott füveken, fákon. Éppen akkor nyíltak az almafák, halaványpiros virággal beborított gallyaik csendesen ringatóztak a reggeli szélben. István gróf nekiesett e kis asszonyitest-színű virágoknak, tépdelte lázasan, szorgalmasan, mint ahogy a hernyókat szokás leszedni.

      Egyszer csak ott termett Estella a háta mögött, markotányos ruhában, s gyöngéden, nyájasan megszólítá:

      – Mit csinál ön?

      István gróf összerezzent, aztán dúlt arccal felelte:

      – Azt, amit Herodes. Ölöm ezeket az almacsecsemőket. Birkózom az istennel! Aki valamit elront, az az istennel száll perbe.

      – Jöjjön fel, feküdjék le, hallom, nem aludt az éjjel, azért olyan kedvetlen.

      – Nem vagyok én kedvetlen, hanem csak bolond. Mert lásd, Estella, az okos ember a pondrót szedi le a fákról, hogy a gyümölcsben kárt ne csinálhasson a pondró, én pedig magát a gyümölcsöt tépdesem le virág korában, hogy a pondrónak ne legyen mit ennie. A dolog majdnem egyre megy. Igaz-e, Estella? No, felelj hát, de okosan, mert ha nem, pofon ütlek.

      Végtelen keserűség, düh ömlött el szavain, s homlokán sötétlő fellegek húzódtak. A hozzá intézett kérdésekre visszás feleleteket adott s általában furcsán viselte magát. Pamutkay előtt olyasvalamit mondott, hogy fel fogja oszlatni a katonaságot.

      A káplán szemrehányást tett neki, hogy elmulasztotta a misét. Először történt két évtized óta.

      – Hát van isten? – kérdé tétova tekintettel.

      – Van – felelte a káplán kenetteljesen.

      – Látta? – förmedt rá a gróf és hátat fordított neki.

      A bárányszelíd ember eddig is gyakran vált a hókaeszével minden ok nélkül rabiátussá, kötekedővé, de most még valami végtelen lehangoltság s megbánás járult ehhez. Ebéd előtt felült a Mókus nevű rőtsárga kancájára és ellovagolt Budetinbe a honvédparancsnokhoz, aki felette nyájasan fogadta:

      – Isten hozott, kedves rokon, mit hoztál?

      – A békét. Eljöttem neked megmondani, hogy a háborúból semmi se lesz.

      – Ugyan! De hát miért nem?

      – Mert megszólnának miatta.

      – Mióta lettél oly skrupulózus?

      – Beállottam okos embernek.

      S ezzel elrohant, hasztalan kiáltozta utána a parancsnok:

      – István, István, gondold meg, mit csinálsz!

      Éppen idejében ért haza az ebédhez, mely ma is úgy folyt le, mint mindig, a szokott tósztokkal és mozsárdurrogásokkal, csak Behenczy kóstolgatta szórakozottabban az ételeket. Amint hivatal valami, megunja az ember. Aztán a sok kóstolgatásban egy idő óta másra támadt kedve. Az Estella piros, duzzadt száját szerette volna egyszer megkóstolni.

      Hiszen nem lehet az nehéz dolog – de mégis vannak előzményei. Még arra a hitvány levesre is rá kell fújni előbb s csak azután viheti az ember a szájához.

      Károly úr elkezdte a negyedik-ötödik pohár bor után az Estella lábait nyomogatni az asztal alatt, míg a káplánnal az égitestekről diskurált, a kis medvéről, a nagy medvéről, a sánta kaszásról, a fiastyúkról.

      Estella csak állta egy darabig, de aztán felpattant:

      – Ugyan, Behenczy, hagyjon békét! Mit nyomogatja a lábamat? Szóljon nyíltan, ha valami baja van. Akar valamit?

      Vidám hahota támadt e váratlan szavakra, csak a káplán pirult el szemérmetesen, Pamutkay a hasát fogta nevettében, a lengyel pedig felkurjantott: »Hej, kópé, kópé«, s éppen meg akarta a fejebúbját veregetni tréfásan, mikor egyszerre megfagyott benne a vér a csodálkozástól, látván, hogy a Behenczy helyén (a mellette való hely) senki sem ül.

      – Jézus Mária! – sikoltott fel Estella, s halotti halaványság borította el még csak az imént pajzán arcát.

      Ő vette észre legelőbb, hogy a föld megnyílott, s egy szempillanat nem sok, elnyelte zaj nélkül Behenczyt székestül, szalvétástól, mely a térdére volt terítve, még csak annyit se tudott mondani, hogy »mukk«.

      Dermesztő hangulat támadt. A várúr homlokán vészjósló piros foltok ütődtek ki.

      – Így szoktak bánni a Pongráczok azokkal – mondá fagyosan, mogorván, mintegy magyarázatul -, akik a női szemérem ellen vétenek asztaluknál.

      Egy darabig senki sem szakította meg a kínos csendet, melyet a meglepetés okozott, mert csak a várnagy ismerte az épület titkait s tudott az asztalon levő gombról is, amelynek megnyomása mozgásba hozza a süllyesztőt.

      Ah, ravasz kis Estella. Bizony nem igen volt az ő szemérme megsértve, nem is igen botránkozott meg a csinos Behenczy fiú kezdeményező lépésein, ő csak Pongrácz Istvánnak akarta tudtul adni: »Vedd már észre, te mamlasz, hogy szép vagyok, hogy kívánatos vagyok, lám, mások észreveszik.«

      Ördöngős Estella, most végre ki volt elégítve a hiúsága. Pongrácz István fölindult és elsüllyesztette a vakmerő vállalkozót, a vetélytársat. Oh, milyen diadalmasan tombolt a szíve, s hogy sietett vissza arcába a pillanatnyira eltűnt vér, szemeibe a kacér zománc. Hiszen ez egy kis vallomás volt.

      Hangja játszi lett, hajlékony, enyelgő.

      – Ej, ej, uram, ön nagyon kegyetlen. Így bánni ezzel az emberrel. Azért a csekélységért.

      – Hát valami csekélységet akart? – kérdé a lengyel alamuszi bambasággal.

      – Nem mondta meg, mit akart – felelte Estella gyermeteg naivitással. – Hiszen nem adtak neki rá időt. Nem tudom. Honnan tudnám?

      S ez a kedves, tréfás affektálása az ártatlanságnak éppen őtőle, oly igéző, olyan kecses valami volt, hogy az ember szerette volna agyoncsókolni.

      – Akármit akart – fűzte odább a társalgást a lengyel -, de ezt bizonyára nem.

      – Persze. De hát hol is van ő most voltaképpen?

      – Lent a várbörtönben – felelte István gróf, kihez a kérdést intézte Estella.

      – A börtönben? Szent isten! (Ijedten csapta össze a kezeit.) És meddig marad ott?

      – Amíg ki nem eresztem, vagy…

      – Még vagy is van?

      – Vagy amíg le nem fejeztetem.

      Az asztalnál ülők összenéztek. No, ez lenne még csak a komédia. Valóban, a grófon gyanús tünetek kezdtek mutatkozni tegnap óta.

      – Nem, az nem lehet – rebegte Estella önkénytelen.

      – Hogyne lehetne – veté ellen a gróf könnyedén s némi csodálkozással, hogy mért ne lehetne -, hiszen van pallosunk a fegyvertárban.

      – Persze, persze – válaszolá szelíden, csillapítóan Pamutkay -, de nincsen már pallosjogunk.

      – Ostobaság! Nem a jog szeli el a nyakat, hanem a pallos.

      Asztalbontás után elmaradt a mai pénzszórás, a várúr rá se gyújtott, ki se ment a tornácra, hanem a szobájába zárkózott. A visszamaradt urak aggodalmasan bújtak össze, hogy megbeszéljék a különös incidenst.

      – A gróf szerelmes önbe, kisasszony – vélte a lengyel -, s könnyen elkövet valami országra szóló skandalumot.

Скачать книгу